Ősz elején minden évben megdöbbenve veszem észre, hogy már nincs egy hónap az első síelésig. És mivel tavaly sem voltam túl jó kondiban (sajnos ezt látom a síelésemről készült fotókon és videókon), a megdöbbenés azonnal páni félelemmel párosul. A félelem tettet szül, az meg rohanást.

Az úgy van, hogy ha időnként felbuzog az emberben a szakmai lelkesedés. Állítólag kóros, hogy ha ez évtizedeken át tart, de ettől most tekintsünk el.

Ez a szakmai lelkesedés, na meg az, hogy többek szerint nem is csináljuk rosszul ezt a szakmát, és kíváncsiak a mondanivalónkra és tudásunkra, sőt az az élmény, hogy hiába találunk ki egyre újabb dolgokat, azok valahogy egy varázsütésre mindig beleilleszkednek a meglévő rendszerbe, arra sarkallt minket, hogy újra kezdjünk bele a szakemberképzésbe, bármilyen őrültségnek tűnik is.

Ezen felbuzdulás lendületétől hajtva olyan síoktatóképzést indítottunk, amilyen még biztosan nem volt Magyarországon (erről viszonylag sokat tudunk, hiszen korábban is sokat dolgoztunk benne), de külföldön se nagyon. Igyekeztünk úgy terelgetni a körülményeket, hogy ne azok kényszerítsenek minket kompromisszumokra, hanem fordítva.

Ketten vagyunk a lécen, én és a majré... Van egyáltalán olyan pillanat, amikor magányosan síelünk?

Vajon tudjuk-e pontosan, hogy mitől is félünk? Szoktunk félni egyáltalán? Sokan valami ilyesmit válaszolnának: félek a kemény, meredek pályánkon, mert atomjaimra zúzom magam. Kezdőként féltem elindulni az első menetekben, nehogy elüssek valakit vagy felkenődjek a korlátra a liftnél. Vagy: én nem szoktam félni.

Most csukjuk be a szemünket, és keressünk olyan emlékeket, amikor féltünk (vonatkozik ez azokra is, akik halált megvető bátorsággal rendelkeznek). Szerintem senkinek sem jelenik meg képszerűn a szeme előtt egy a véres esemény, nem látja a baleset képeit, heverni magát kifordul végtagokkal, lógni a korláton a vádlijából kiálló kerítésléccel.

Az ezredforduló környékén Mölltalon volt az éves továbbképzés, az ún. koordinációs tábor. Nagyon szerettem ezeket a háromnapos síeléseket. Nem mintha annyira sokat tanultunk volna, sokkal inkább azért, mert egy csomó jó síelővel síelhettünk együtt, márpedig az igencsak jó. Ilyenkor 30-40 egyenruhás lepte el a gleccsert, reggelente igyekeztünk korán felmenni, hogy tízig még síeljünk egy jót. Ekkortájt jelentek meg a carving lécek, mi is 9.11-es Atomic funcarving lécekkel toltuk a bodycarvingot (egyenesen a feltalálójától tanultuk meg), benne voltunk a kemény magban, jól haladtunk a guruvá való válás útján.

Állítólag a címben szereplő tevékenység lehetetlen. 

Tegnap egy másik bejegyzéshez kerestem adatokat a dobozolt iratok között, amikor a kezembe akadt két helyzetelemzés a magyar síelésről-síoktatásról. Az egyiket ismertem, de már elfeledkeztem róla, de a másik nem tűnt ismerősnek, pedig nyilvános volt annak idején. Mindkettőt Kovács Tamás írta, az egyiket 1996-ban, a másikat 2000-ben. Tamás megkerülhetetlen alakja a síélet és a síoktatás rendszerváltás környéki meg(újra)szervezésének, ma az ISE szakmai munkáját irányítja. A '80-as években futott fel a síelés szabadidős sportként, nőtt meg az igény az oktatásra. A rendszerváltás lehetőséget is jelentett, igény is volt, szakember és szervezetek viszont sokkal kevésbé. Amit Tamás ezzel kapcsolatban leírt, rendkívül fontos; olyasmi, amit mindenkinek érdemes figyelembe venni. 

Miért is fontosak ezek a kordokumentumok? Tamás volt az, aki a külföldi iskolák átvétele és a rávezető gyakorlatok szolgai alkalmazása helyett behozta a gondolkodás-gondolatközpontú rendszert. A mai szemmel újraolvasva könnyebb megérteni, hogy milyen út vezetett idáig. Izgalmas ez annak fényében, hogy húsz éve lényegében nem létezett szervezett síoktatás, a síelési nívó legendásan kulturálatlan volt. Húsz év alatt a magyar síoktatóképzés és a tematika nemcsak utolérte az alpesi nemzeteket, hanem sok területen be is előzött. Kevesen tudják, hogy ennek a folyamatnak mi volt a titka, milyen oszlopokon nyugodott a felépítmény. 

Óriási élmény volt elolvasni ezeket a gondolatokat. Ezek alapozták meg az utat, amely a magyar síoktatás sikereinek kulcsát jelentette, és amelyet a SKI C.U.L.T.-ban átmenteni akarunk. Elolvasni és újra felfedezni őket megnyugtató igazolás arra nézve, hogy jó irányba folytattuk az elődeink által elindított folyamatokat. Az akkori „jóslatok” mai beteljesülése pedig azt mutatja, hogy jó szemmel és helyes megérzéssel jelölték ki számunkra az irányt akkor, amikor mi még messze voltunk a megértéstől.

A reggeli felénél Réka megszomjazik, ezért iszik egy kortyot a macis bögréből. Közben persze megnézi és kommentálja a bögre oldalán látható eseményeket, ahol valamilyen - a felnőttek által át nem látható okból - a maci mellett a Télapó is szerepel (szerintem ugyan Mikulás, de mindjárt kiderül, hogy miért is fontos a Télapó megnevezés).

Amint észrevette a Télapót, azonnal szóvá is tette az ottlétét, és szinte abban a pillanatban felpattant, otthagyta a mazsis kukoricapelyhet és elrohant a notebookomhoz „Bogyó-ba-boca” kiabálással. Gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy a youtube-on Bogyó és Babóca rajzfilmeket akar nézni. Pontosabban nem akármelyik epizódot, hanem a télapósat. 

A bögrén felfedezett rajz ingerületbe hozta az agyában a Télapót őrző idegsejteket, és az általuk vert tam-tam átragadt a Mikulással asszociált egyéb fogalmakra is, így persze bekapcsolódott a közös táncba Bogyó és Babóca is, hiszen a rajzfilm egyik epizódjában szerepel a Télapó is. Megszületett a mindent elsöprő motiváció, azaz meg kell nézni az adott részt.

Már vagy két hete lejegyeztem a fenti kis történetet, mert éreztem, hogy erős kapcsolódási pontjai vannak a mozgástanuláshoz. Éppen csak a megfelelő fonalat nem találtam meg. Márpedig könnyed, logikus vonalvezetés híján jó eséllyel csak valami erőltetett párhuzam kerülhet a papírra. Így tehát hagytam pihenni ezt a gondolatot, hátha később kialakul.

Réka áll a szoba közepén és torkaszakadtából üvölt. Szó sincs valami óriási tragédiáról, legalábbis a körülötte álló felnőttek szempontjából. Más kérdés, hogy ő mit gondol ugyanerről. Számára sorsdöntő katasztrófa, hogy nem mehet játszani a fürdőszobaszőnyegre, mert valaki éppen használja a wc-t.

Amikor megszületik egy tevékenység ötlete, az valójában azt jelenti, hogy néhány idegsejt ingerületbe jön az agyunkban. Aztán ha újabb idegsejtek kapcsolódnak be a forrongásba, akkor egy idő után kialakulhat egy kellően erős mintázat, és a cselekvés létrejön. A folyamat azonban akár érdektelenségbe is fulladhat, vagy másik idegsejtek kifejezetten ellene dolgozva meggátolhatják a továbbterjedést.

Előszó

Ez így nem mehet tovább. Fájdalmasan hiányzik egy jó felépített, logikus, koherens és korszerű szakelméleti anyag az alpesi síelésről. Azt látom, hogy a síeléssel kapcsolatos, közszájon forgó ismeretek leginkább egy zavaros katyvaszként jellemezhetők. Nincs mese, kötelező feladatunk, hogy a következő idényre elkészítsünk egy olyan új szakanyagot, amelyik rendet tesz ebben az kuszaságban. A fejünkben megvan, le kell írni, rendszerbe kell szedni.

Szeretek a Kitzsteinhornon síelni. Válogathatok a változatos lejtőszögek között, így könnyen összehozhatom az éppen szükséges feladathelyzeteket, a széles pályák pedig nem kényszerítik a túl hirtelen élváltásokat. Elég nagy, de mégis könnyen áttekinthető a pályarendszer. De most mégsem emiatt került szóba Kaprun. 

Amiatt is szívesen síelek itt, mert előszeretettel szoktam figyelni mások oktatását. Így ugyanis nemcsak a saját tapasztalatomból tanulhatok, hanem egy százszor nagyobb készletből építkezhetek. Nem mellesleg van ebben a kukkoló hozzáállásban egy roppant önző szempont is: tanulni ugyanis a hibákból lehet a legjobban, de az én hibáimat a saját tanítványaim sínylik meg, másokat figyelve viszont csemegézhetek a rengeteg tanulságos baklövés közül, miközben a kockázatot teljes mértékben elkerülhetem.

Kaprun ezért fantasztikus terep a számomra. A csákányos liftek a pályákon haladnak, tehát a liften eltöltött idő nézelődéssel telhet. Az oktatásban részt vevő síelők aránya is sokkal nagyobb többi pályához képest, versenyzőpalánták és síoktatói tanfolyamok váltják egymást, de sokszor a magukban síelők is éppen csak kiszabadultak egy kötött programról. Ezt még fűszerezi, hogy sok csoport délben az Alpin Center tévéin elemzi a délelőtti anyagokat, így a videókra adott oktatói instrukciókat is figyelemmel lehet kísérni. Ha egy szponzor megkönyörülne rajtunk, napokat tudnék eltölteni ezeken a pályákon egy videokamerával, hogy anyagot gyűjtsek a honlapunkon a Gyakorlatkritikák álnéven futó hülye gyakorlatok gyűjteményébe.

Néhány éve tűnt fel, hogy egyes csoportokat az adott sítechnikára jellemző sebességnél lassabban, viszont kifejezetten eltúlzott mozgásokkal oktattak, szinte mintha mímelnék a síelést. A hóekeívek nagyon széles terpeszben, nagy kihajolásokkal mentek. A hibajavításoknál soha nem lehetett látni utalást a mozgásszerkezet összefüggéseire, kizárólag az adott fázis - az én szememmel rendkívül eltúlzott - pozícióira kaptak utasítást a síelők. A rövidlendületek oktatása során a kikormányzásban már a lapos szakaszon is lassan, tudatosan lenyomták a sí végét a völgy felé, szinte teljesen megakasztva a mozgást. Innét - miután már minden lendület elfogyott - a csípővel, a törzsizmokkal indították meg a következő kanyart (pontosabban visszahúzták a léceket), ami természetesen erős pucsítást eredményezett. Aztán ezt a mozgást egyre meredekebb lejtőn gyakorolták, de mindig ugyanígy: a központi elem láthatóan az volt, hogy minden egyes kanyar végére fogyjon el a lendület, még a meredek lejtőkön is, hogy folyamatosan egy erős izomzati kontroll legyen a mozgás felett. A támasztott és párhuzamos lendületet is hasonló módon építették fel. A módszer elemzésétől most eltekintenék, de szakmai vonalon mindenképpen érdemes lenne folytatni a megvitatását. 

Az egész oktatási menet nagyon más elvek alapján zajlott, zajlik, mint amit vallok és tanultam, és amelyet a szakmai világ egyik felében láthatunk. A megfejtést a célok különbözőségében véltem megtalálni: vannak akik a szemük előtt lebegő ideális, „oktatói” mozgást akarják megtanulni, míg mások inkább a mozgás belső logikájából eredő élményeket keresik. A megfigyelt módszer kétségtelen előnye, hogy nagy hatékonysággal ki lehet vele alakítani egy viszonylag uniformizált mozgást, a végén a tanítványok jó eséllyel nagyon hasonló síelés birtokosai lesznek. 

Aztán pár hete történt valami, és ez rávilágított néhány másik szempontra. Amikor nem síelek, nyomdai előkészítéssel foglalkozom. Egy reál tantárgy tankönyvén dolgoztam (7. vagy 8. osztály számára), ahol egy kétsoros feladatban a sor végén el volt választva egy kétszótagos szó („szá-mot”). Ezt az elválasztást meg kellett szüntetnem, a teljes szót át kellett vinni a következő sorba („számot”). Mindezt azért, hogy a gyerekek a feladatra tudjanak koncentrálni, az elválasztás nyelvi értelmezése ne vonja el a figyelmüket a szaktárgyi kérdésről.  

És akkor megértettem valamit. Nem önmagában az egyenmozgás hatékony megtanításáról szólt a korábban említett oktatási módszer. A korszellem kísértete jelent meg benne.

A hatékonyság bűvöletében mindent megteszünk azért, hogy elérjük a kitűzött célokat. Önmagában nincs is ezzel semmi baj, csak a célokat nem szemellenzővel kellene kijelölni. Ha rossz és szűk látókörű célokat akarunk elérni nagy hatékonysággal, csak mélyebbre tapossuk magunkat a mocsárba. A szaktanár számára az lesz a fontos, hogy a gyerek minél jobban meg tudja válaszolni a feltett kérdést, és ennek érdekében feláldozzuk a szövegértése fejlesztését, mintha az nem a gyerek egy olyan képessége lenne, amelyik az élet minden területén szükséges. Az egyik cél érdekében rövidlátóan megkönnyítjük a dolgát, és nem foglalkozunk vele, hogy mit fogunk elveszteni a másik oldalon.

Ugyanezt a torzulást tükrözik a romantikus regények kiherélt átiratai. Azért kell egyszerűbb nyelvezettel, rövidített változatban kiadni Jókait, hogy a gyerekek legalább vázlatosan tudják, miről szól a Kőszívű ember fiai. De nem tök mindegy tudni, hogy mi a regény cselekménye? A zanzásított változatból már nem fogja a gyerek megtanulni értelmezni a szövegben rejlő másodlagos információkat, nem fogja érezni az érzelmi töltetet, nem tanulja meg értékelni az apró részleteket. Neurológusok kiderítették, hogy az összetett mondatok rendkívüli mértékben fejlesztik az agyat. Meg kell jegyezni a tagmondatokat, hogy értelmezni tudjuk a másik tagmondatokat, összefüggéseket kell keresni a jelentésük között. A memória is javul, akárcsak az asszociációs képességek, a lényeglátás. Az egyszerűsített regényváltozatok ezekhez a szellemi képességekhez hozzá sem nyúlnak. Megkönnyítettük a gyerekek dolgát, és közben elvesztettünk egy csomó lehetőséget a fejlődésre. A művelődés, az irodalom nem egyenlő a regény cselekményének tárgyi tudásával, az egyszerűsítéssel a lényeg veszik el.

A korábban említett sítanulási módszerek lényegi eleme az, hogy a mozgásképet akarja megtanítani. Ennek érdekében kihagyja azokat az elemeket, amelyeket zavarónak talál a hatékony tanulás szempontjából. Leginkább a dinamikát. A dinamika a síelésben a kívülről ható erőket és az azokra adott reakciókat jelenti. Ezek az erők mozgatják a testet és a testrészeket, erőteljesen befolyásolják a mozgásunkat. Bizonyos szempontból precízebben tudunk mozdulatokat előállítani, ha csökkentjük a ránk ható erőket. 

Ez az oktatási módszer a dinamikát tehát zavaró tényezőnek tekinti, amelyet lehetőleg el kell kerülni, hogy pontosabban megtanuljunk a mintaszerű mozdulatokat. Mint ahogy a tankönyv a nyelvet csak addig tekinti információhordozó közegnek, amíg a feladat megértését segíti, az azon egy kicsit is túlmutató nyelvi elemek már zavaróak és kiirtandók. És ugyanígy válik feleslegessé a bonyolultabb nyelvhasználat és pusztítandó az összetett mondat, mert zavarja a történet központi szálának a megértését.

Pedig a személyiségünk nem elszigetelten, darabokként fejlődik. A nyelvi képességeink fejlődnek matekórán is, érzelmi képzést kapunk magyarból, az intelligenciánk rendkívüli módon fejlődik regényolvasás közben, kirándulás közben biológiát és fizikát tanulunk, és testnevelés órán okosodunk. Milyen röhejes is lenne, ha egy kiránduláson azt mondaná valaki, hogy ne nézd a tájat, mert akkor nem tudsz odafigyelni a járásra, és nem leszel elég edzett.

A dinamika nem a síelés zavaró tényezője, hanem a síelés egyik lényegi eleme. A testtartások normális esetben a fellépő erőkkel együttműködve alakulnak ki. Ha úgy akarunk megtanulni síelni, hogy a kezdetekkor kihagyjuk a dinamikát, mondván, hogy majd elővesszük, amikor már sikeresek a mozdulatok, úgy járunk, mint az a diák, aki a dolgozatra a kiherélt Jókaiból készült fel. A történetet tudni fogja, de az irodalomhoz és a műveltséghez köze sem lesz. A dinamika a kezdők sítechnikáinál is jelen van, és az oktató feladata, hogy olyan helyzeteket alakítson ki, amelyek a mozgást a dinamikával összhangban segítenek megismerni. Mennyire lesz biztonságos annak a síelése, aki később meglepetésszerűen szembesül azzal, hogy a síelés közben komoly erők hathatnak? Hogyan fogja megtanulni kezelni őket? Ha az elejétől fokozatosan, az aktuális tudásának megfelelően ismerkedett volna meg a dinamikával, jobban és biztonságosabban síelne.

A hatékonyság nem tolakodhat a célok kijelölése elé és nem helyettesítheti azt. Érteni kell, amit tanítunk, tisztában kell lenni azzal, hogy az emberi tevékenységeket nem lehet és nem is szabad izolált területekre szorítani. És minden munkát azzal kell kezdeni, hogy gondosan, széles látókörrel kijelöljük a céljainkat, és a hatékonyságot ennek rendeljük alá. Ehhez igazából polihisztorok kellenek. 

Melyik hülye találta ki, hogy a polihisztorok kora lejárt?

A bejegyzés eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/polihisztorok-kerestetnek.html

Idézet a sielok.hu fórumából: „Ami más, az más és lehet jó is, bár más!”

A fenti mondat nagyon igaz, de mostanában nagy divat bővebben értelmezni, mint amit valójában jelent. Több helyen halljuk, hogy ne mondjuk egy megoldásra, hogy helytelen, mert ezt a körülmények döntik el, a hivatalos vélemény is az lett, hogy sokféle oktatási menet létezik, és majd kiderül, hogy kinek mi válik be.

Nincs ebben semmi meglepő, a mai közélet ravasz trükkje a relativizálás. Ha bármilyen területen elmossuk a különbséget a paletta oldalai között, akkor egyre kevésbé különbözik a jó a rossztól, a helyes a helytelentől, az igaz a hazugtól. És ahogy kezdenek eltűnni a különbségek, egyre kevésbé lesznek lényegesek a következmények, követhetetlenné válik a felelősség. Bónuszként szimpatikus, megnyerő színben tűnhetünk fel, hiszen mindenkiről inkább csak jót mondtunk.

A paletta széleiről középre keverve a festéket azonban eltűnnek a színek is. Az ott összekevert massza ronda szürke lesz.

A fenti idézetet mostanában nagy divat bővebben értelmezni a valós jelentésénél. Több helyen halljuk, hogy ne mondjuk egy (sítechnikai) megoldásra, hogy helytelen, mert ezt a körülmények döntik el. A hivatalos oldalról hallható vélemény szerint is sokféle oktatási menet létezik, és majd kiderül, hogy kinek mi válik be.

Csak remélem, hogy ez azt jelenti, hogy többféle megoldás is jó lehet. De sajnos a mondatok környezetéből nem ez derül ki. Sokkal inkább azt lehet érezni, hogy nem akarunk állást foglalni a helyes és a helytelen között, mert az valakinek kellemetlen is lehet. Úgy látom, hogy egy sítechnika megítélésekor az jár a fejünkben, hogy X így síel vagy Y ezt oktatja, ezért inkább ne mondjuk rá, hogy nincs rendben.

Pedig a dolgokat a maguk rendszerében kell értékelni. Egy sítechnika vagy egy oktatási metódus helyes vagy helytelen voltát a síelésben kell megkeresni, és nem a sportpolitikában, nem is a kapcsolatépítésben. Valóban nehéz megmondani egy hóekeívról vagy párhuzamos lendületről, hogy helyes-e, ha azt is figyelembe vesszük, kik síelnek hasonlóan vagy kik tanítják ezt a módszert.

A szakmának meg érdemes lenne elgondolkozni, hogy milyen rövidlátó ez a gondolkodás. Vajon mit gondol a síelő, amikor azt mondjuk, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy így vagy úgy csinálod a hóekeívet vagy melyik úton tanulod meg a párhuzamos lendületet? Csak nem az jár majd a fejében, hogy akkor meg minek van szükségem rád? Majd pont fizetek azért, hogy tök mindegy hogy síelek és hogy tanulom meg... Ismerős? Nem lehet, hogy ez a hozzáállás is az oka a síoktatás problémáinak? Ne legyünk már álszentek... Majd hülye lesz rábízni magát valakire, aki nem tudja elválasztani a fekáliát a májtól! Ehhez felesleges képesítés szerezni, bármelyik kétnapos síelő tud bölcsen nézve ennyit modani: „hmmm, a maga nemében elég jó...”.

Az is elhangzik sokszor, hogy a síelés nem egzakt tudomány, ezért nem lehet eldönteni, hogy milyen is a valóban helyes sítechnika. Van benne egy hangyányi igazság, de a vélekedés mégis hamis. A síelés nyílt mozgáskészség, tehát végtelen variációja létezik az aktuális helyzet függvényében. De ezek közül nem mindegyik helyes. A síelést meghatározó tényezők meglehetősen pontosan leírhatók tudományos törvényszerűségekkel és ismeretekkel. Aki birtokában van ezeknek az ismereteknek, tud véleményt alkotni. Akinek nincs meg a tudása, az bizonytalan és csak maszatol.

Viszont akinek nincs meg a tudása és képtelen határozottan kiállni és vállalni (és szükség esetén megvédeni) a véleményét, az ne is hirdesse az igét nyilvánosan! Álljon oda a saját tanítványai elé, oktassa őket, de ne akarjon arról beszélni, amihez nem ért eléggé, de ne rontsa a szakma renoméját.

A cikk eredetije: http://www.skiculture.hu/mi-igy-latjuk/velemeny-vallalasanak-felelossege-sioktatasban.html

Tizenéves koromban minden adandó alkalommal, amikor a tévében síverseny volt, meredten bámultam a készüléket. Halálra szurkoltam maga, hogy Stenmark most is megverje Steve és Phil Mahre-t vagy Bojan Krizajt. Szerencsére ez többnyire össze is jött neki. Maga volt a csoda a könnyed, elegáns mozgás, amelyik a többiekhez képest mindig végtelenül lassúnak tűnt. A futam végén persze mindig kiderült, hogy nemcsak engem sikerül megbűvölnie, hanem az időmérő technikát is, mert a végtelenül tetszetős, nyugodt síelés ellenére adott 1-2 másodpercet a többieknek.

Nem tudom, mikor váltam megszállottá a síelés tekintetében, de ekkoriban biztosan az voltam. Évente kétszer sikerült ekkoriban eljutnunk Szlovákiába, a többi időben fejben síeltem, álmodoztam, fényképeket nézegettem. És persze a versenyeket és Stenmarkot. A vágyakozás akkor igazán varázslatos, ha a cél mindig legalább egy kicsit elérhetetlen messzeségben marad. Hiába számítottam viszonylag jó síelőnek arrafelé, a stenmarki síelés szerencsére mindig bőven elérhetetlen messzeségben maradt.

Az egyik verseny közben az jutott eszembe, hogy bárcsak egyszer egy menetre érezném, amit Stenmark érez síelés közben. Akkor minden megváltozna a síelésemben.Nincsen már meg, hogy mi volt belső világom akkoriban síelés közben, de alighanem sok tekintetben a sötétben tapogatóztam. Amit csináltam az valamennyire működött ugyan, de nem jó, és azt sem tudtam, mi lenne a jó. Visszont ha egyszer érezném amit az etalon érez, egy csapásra beállna a rend a világba. Tudnám mit teszek rosszul, és mit kellene tennem. Valami olyasmire gondolhattam, mint Aldous Huxley tapija a Szép új világban. Agytranszplantáció.

Nem működött volna. Nem csak azért, mert ez Stenmark esetében súlyos következményekkel járt volna, és érte mégiscsak nagyobb kár lett volna. Hanem mert ez nem ilyen egyszerű. Az ő programja a Stenmark-számítógépen futott volna helyesen, az enyémen már nem. Az ő izmaira, testére volt szabva. Az ő mozgásélményei és tapasztalatai adták a hátterét. Az ő programja engem inkább félrevezetett volna, mintsem egy csapásra megoldotta volna a problémáimat.

De az ötlet mégsem volt teljes egészében kreténség. Jó ösztönnel éreztem rá a mozgástanulás titkára. A huszadik század ember a képek világában él, ma még sokkal inkább, mint a '80-as években. A mozgások látványa ragad meg minket. Amikor azt mondjuk, hogy úgy akarok síelni, mint Stenmark (Cuche, Hirscher, Ligety ...), akkor többnyire arra gondolunk, hogy a síelésünk nézzen ki úgy, mint az övék. És elkezdjük lemásolni a látványt. 

Bartus Miki mesélte, hogy amikor még nem lehetett nyugatra utazni és tévé sem volt, a síelők fényképeket néztek és azokról próbáltak meg új technikákat tanulni. Így születtek meg a fényképsíelők, akik gyönyörű, mintaszerű mozdulatokat tudtak, viszont a pályában estek-keltek. Nem különösebben meglepő: a pillanatnyi álló helyzetben nem ugyanazok az izmok működnek, mint menet közben, hiszen hiányoznak azok az erők, amelyek a mozgásból fakadnak.

De nem csak a fényképek alapján lehet lépre menni. Ha élőben vagy tévében nézzük mások mozgását, akkor is csak az eredményt látjuk. Az valós izommozgások már korábban megtörténhettek, a mozgás egy részét nem is aktív izomösszehúzódások hozzák létre, hanem korábbi események következményeiként jön létre. Ennek tipikus példája, hogy Magyarországon még a versenyzőknek is azt tanítják, hogy a jó élhelyzethez és a csípőszöghöz nyomják be a feneküket a kanyar közepe felé. (Például az a gyakorlattal iskolázva, amikor az ívbelső kezet előrenyújtják, az ívkülsővel meg meg kell érinteni a cípőt vagy a térdet). Mivel más izmokkal jön létre így a csípőszög, mint valójában kellene, a terheléseknek és az időzítéseknek össze-vissza eltévednek. A látvány hasonló lesz, az eredmény viszont tragikus.

Nem a minta látványához hasonlót kell megmutatnunk, hanem meg kell érteni, hogy mi hozhatta létre a mintát. Nem az általunk látott szerkezet az érdekes, hanem az azt működtető algoritmus, gondolatmenet. Hasonló látványt nagyon más algoritmussal is meg lehet csinálni, csak akkor az „ellopott” sítechnika bizonytalan lesz, tele lesz hibákkal, nem lehet rá építeni a továbblépést, és az így összehozott hibák akár fokozhatják is egymás hatásait. Jobb, ha erőt veszünk magunkon, és nem törődünk a látvánnyal, teljesen elfelejtjük mint célt. A mozgás gondolatmenetét kell megértenünk és felépítenünk. És érdekes módon ha így járunk el, a jó sítechnika mellé a látványt is megkapjuk bónuszként.

Nem a látványt kell másolnunk, hanem az érzést. Meg kell éreznünk, amit a mintaként tekintett ember érezhet. És ez az ami miatt mégsem volt rossz a gimnazista gyerek ötlete. Hogy műszakilag lehetetlen kivitelezni? Nem. Mivel szeretünk mindent bizonyítani, csak a '90-es évek neurológiai kutatásai óta tudjuk biztosan, hogy léteznek olyan idegrendszeri folyamatok, amelyek ezt lehetővé teszik. Persze azért a tudományos kutatások előtt is sejtettük és használtuk ezeket. Az empátiához megszólalásig hasonló módon vagyunk képesek beleélni magunkat mások mozgásába is. Van aki jobban, van aki kevésbé, de valamennyire szinte mindenki: ebben is az empátiára hasonlít. Úgy is nevezhetnénk ezt a képességet, hogy mozgásempátia. (Az érdeklődők kedvéért ezek az ún. tükörneuronok, amelyeket Rizzolatti és társai fedeztek fel a '90-es években.)

Akinek jobban működik ez a képessége, nagyon gyorsan lemásol mozgásokat. A többiek számára az oktatónak adhat segítséget. Amikor tanítunk valakit, akkor feladatokat és helyzeteket állítunk elő. Ha ezek a feladatok a kész mozgásformákat akarnak átadni, akkor nagyon jó eséllyel a látványt fogja másolni a tanítványunk: az előre megtervezett megoldást erőltetjük rá a tanítványra. Ezzel szemben az jó, ha feladatok és helyzetek érzéseket segítenek megtalálni a tanítvány számára, olyan érzéseket, amelyekre aztán ő fog válaszolni, és ebből a kölcsönhatásból alakul ki (találja meg) azt a megoldást, amelyik neki optimális. 

Nem a mozgást kell megtanítani, hanem a mozgás érzését kell megtalálni. Nem is tévedtem olyan nagyot Stenmark agyával kapcsolatban.

A cikk eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/agytranszplantacio.html

Lakhatási sajátosságaink miatt nincs háló- és gyerekszobánk, az egyetlen luxust az jelenti, hogy Réka lányunk rendelkezik egy gyerekággyal. Réka már elmúlt két éves, de az ágy eddig nem sokat kopott, mert egészen kis korától erősen össze van nőve anyukájával táplálkozási és alvási szempontból is. Tettünk ugyan kísérleteket, hogy a saját ágyában altassuk, de valahogy az éjszakai szoptatás örve alatt rendre visszaszivárgott a mi ágyunkba, majd a végén már nem is erőlködtünk. Mondogatták is sokan, hogy meg lesz még ennek a böjtje, az érettségiig egy ágyban fog velünk feküdni...

Ahogy növekedett, komoly élvezettel figyeltük, ahogy önállósodik - a szakemberek ezt a folyamatot úgy írják le, hogy eleinte egynek gondolja magát az édesanyjával, majd szép lassan elválik a saját személyisége. Megjelenik az éntudat, a tulajdon fogalma (mint ahogy az irigység és az önzés is). Valamelyik nap délutánján aztán eszünkbe jutott megemlíteni neki, hogy a rácsos ágy az ő ágya ám, senki másé! Este meg csak egy szó kellett, és már bújt is be mondogatván, hogy „é ágya” (= én ágyam). És azóta is ott alszik, reggel jön már csak át egy kis anyatejre.

Semmi vért izzadás: az egyik napról a másikra átköltözött. Nem kellett más, csak a megfelelő feltétel, azaz hogy kezdjen önállósodni. Amíg nagyjából egy volt az édesanyjával, közel akart aludni a nagy egészhez. Ahogy kezd elválni kettejük személyisége, már szívesen alszik külön is. Lehet persze, hogy azért ment ilyen könnyen, mert egyébként is egy meglehetősen önálló gyerek. De néha arra gondolok, hogy nem attól önálló-e, hogy hagytuk a saját ütemében önállósodni, legyen szó az alvásról, szoptatásról vagy bármi mástól. Nem gátoltuk, de nem is erőlettük neki az önállóságot. Valahogy úgy éreztük, hogy ha nyugodt körülmények között fejlődik, akkor a személyiségfejlődés is nyugodtan megy végbe.  

Hogy jön ez a síeléshez? Közeledünk...

A gyerekek személyiségének fejlődése az idegrendszer fejlődése. A mozgástanulás egyik legfontosabb összetevője is az, hogy kialakulnak és átszerveződnek az idegsejtek közötti kapcsolatok, és fejlődnek a fizikai képességek. A fejlődés (tanulás) mindig akkor lehetséges optimálisan, ha a feltételek készen állnak, akkor viszont már egészen könnyedén lehet egy újabb lépcsőre lépni. Amikor valami nem sikerül, amikor nagyon meg kell küzdeni a továbblépésért, akkor többnyire az egyik alapvető feltétel még nincs a megfelelő szinten.

Minden lépésnek megvannak a szükséges összetevői. Nem érdemes siettetni folyamatokat, ha még nincsenek meg a feltételek; de nem érdemes visszafogni sem őket, ha már a feltételek megérettek az elindulásukra. Tegyük fel, hogy  Rékát sokkal korábban belekényszerítettük volna a kiságyba: elképzelhető, hogy akkor elérjük a nyugodtabb éjszakák célját. Viszont a saját környezetének kiválasztása nem az ő döntése lett volna, az önállóságát kívülről, a mi akaratunk útján növeltük volna. Lehet, hogy ebben az esetben más területen kevésbé lenne önálló? Hiszen a kényszerített önállóság valójában függőség és önállótlanság. A saját maga által meghozott döntés sokkal organikusabban épült be a személyiségébe, mint ha mi vesszük rá ugyanerre. Látszólag ugyanazt a célt értük el, csak később. Valójában óriási szakadék van a kiságyban való alvás két útja között.

Valahogy így van ez a síelésnél is (akárcsak bármilyen más mozgástanulásnál). Nem csak az a fontos, hogy külső megjelenését tekintve nagyjából elértünk-e egy célt. Pár hét után mindenki tud párhuzamos lendületekkel síelni. Mégis látunk vagy érzünk különbségek a kanyarok között. Az egyik síelő könnyedén megsíeli őket nehezebb körülmények között, míg a másik akkor már szenvedni kezd. Az egyik könnyebben halad tovább a tanulásban, a másik megküzd vele. A különbség nem csak abban áll, hogy az egyik tehetségesebb, a másik meg ügyetlenebb. Nagyon fontos az oda vezető út is.

A mozgás az ember személyiségének a része, és az ember személyisége nem tekinthető pusztán a vaku fényében felvillanó pillanatképként. A személyiségünk időbeli dimenzióval is rendelkező folyamat, amelynek gyakran csak az adott pillanatnyi szeletét látjuk. De ugyanaz a lenyomat a következő pillanatban már máshová vezet attól függően, hogy honnan érkezett. Réka már a kiságyában alszik, és lehet, hogy jobban járt a személyisége szempontjából, mintha már két éve ott aludna. Aki ma jön látogatóba hozzánk, csak a tényt tudja megállapítani, neki nincs különbség. Rékának és nekünk van, mégpedig óriási.

Sportszakemberek vagyunk, kellő motivációval és erőbefektetéssel meg tudunk tanítani egy mozgást akkor is, ha nincsenek meg a feltételek. Legfeljebb több idő és több küzdelem kell hozzá. Ha a végeredményt (pontosabban pillantfelvételt) nézzük, a látvány ugyanaz lesz, mintha egy organikus tanulási folymatot támogattunk volna. A végeredmény mégis nagyon más lett. Lehet, hogy az organikus tanulás több időt vesz igánybe, de érdemes magunkba nézve őszintén megválaszolni, melyiket választanánk szívünk szerint. Egy biztos: a hosszú távon tartós és hatékony mozgástanulásnak ilyen értelemben organikusnak kell lennie, különben torzulások keletkeznek.

Egyre közeledünk a síelés felé...

A egyes mozgásformák feltételei igen összetettek lehetnek. Minél bonyolultabb egy mozgás, annál inkább. A síelés nem tartozik a könnyű mozgások közé, ezért minden egyes eleme sok képeségre és más elemekre épül. Síoktatóként (és általában mozgással foglalkozó szakemberként) az a dolgunk, hogy felmérjük az alapfeltételek állapotát és a síelőt olyan irányba vezessük tovább, amelynek már megvannak a feltételei.

Éppen ezért tartom károsnak, amikor egy oktatás során siettetik a haladást vagy olyan mozgásformákat tanítanak, amelyek nem illeszkednek szervesen a korábban megtanultakhoz. Ugyanígy mindig megütközéssel figyeltem, amikor a francia síiskola a kezdő szintről száműzi az élezést vagy az osztrák a dinamikát. Egy síelő már az első sínapján elkezdi használni a síléc élét. Már a második-harmadik nap hóekeíveiben megjelenik a dinamika, amelyet ha az oktató okosan felhasznál, nagyon sokat segíthet a tanítványának. Elegendő csak arra gondolni, hogy a síelésben a ritmus milyen fontos szerepet játszik és mennyire hozzá tartozik a könnyed, biztonságos, élvezetes síeléshez. A ritmus alapját viszont a dinamika adja. Amikor valaki úgy dönt, hogy a mozgásokat végtelenül visszafogva, lassan végezteti el, hogy az összekép szép legyen, akkor kiöli a dinamikát. A mozgás mintaszerű lesz szögeit és elemeit tekintve, de hiányzik belőle az élet. És ami még rosszabb, sokat vesztünk a biztonság területén is, ugyanis ennek az egyik legfontosabb összetevője, hogy harmonikusan tudjunk bánni a fellépő erőkkel: ez is a dinamikához tartozik. A síelés legfontosabb eleme, hogy miként kezeljük a testünkre ható külső erőket. Amikor síelni tanulunk, ezeknek az erőknek a kezelését tanuljuk meg. Vajon milyen síelést tanulunk meg, ha a tanulásból megpróbáljuk a legjobban száműzni azokat az erőket, amelyeknek a kezelését meg kellene tanulnuk?

Hát így jön Réka kiságya a dinamika és élezés nélküli síoktatási tematikákhoz és az erőltett meneteléshez.

(o)

A bejegyzés eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/2012-majus-6-kisagy-es-dinamika.html

A síelők nagy része gyakran Ausztriát tekinti a síelés szakmai etalonjának, az osztrák szakembert pedig a szakma csúcsának. Mintha a monarchia „gemütlich” kávéházi életét látnánk. De mintha ennek ellentmondanának az osztrák állami síoktatók érdekvédelmi szövetségének honlapján (IGSSÖ – ski-instructor.at) olvasható forrongó bejegyzések vagy a magánbeszélgetésekben elhangzó elégedetlen mondatok és a lázító újságcikkek.

A konfliktusok

A feszültségek gócpontját természetesen a pénz körül kell keresni. A különféle források összevetése alapján a következő kép alakulhat ki:

• A sok alacsony képzettségű külföldi síoktató elveszi a munkát a magas képzettségű osztrák síoktatók elől.
• A síiskolák nem vesznek fel állami diplomás síoktatókat, mert drágák, így kellene nekik találni valamilyen munkavállalási formát (pl. egyéni munkavállalóként).
• Rengeteg idegen nyelvű síoktatóra van szükség, bizonyos nyelvet ismerő síoktatókból a szükséges töredéke áll rendelkezésre.
• A síiskolákban átlagosan a síoktatók egynegyede-egyharmada külföldi.
• Az illegális külföldi oktatásszervezők (utazási iroda, egyéni „feketéző” síoktató stb.) elveszi a kuncsaftot a síiskolák elől.
• Az állami és a tartományi síoktatóképzésben egyre nagyobb a külföldiek aránya, bizonyos hangok szerint néhol a külföldi jelöltek nélkül már nem is működne a képzés.

Alaposan átnézve a sokféle véleményt, némi ellentmondást fedezhetünk fel bennük, ráadásul még a viszonyok meg nem értéséről is benyomásokat szerezhetünk. Például valamiért a síiskolatulajdonosok azt gondolják, hogy ha a kelet-európai utazási iroda nem szervezné meg az anyanyelvű síoktatót, akkor ezek a vendégek egyből az ő iskolájának felvételi pultjánál tolonganának. A különféle véleményeket elolvasva leginkább az EU tökéletes félreértelmezése tűnik ki. Mintha a szabad piac azt jelentené, hogy a vendég szabadon áramolhat, de a szolgáltatást csak a helyi érdekeltség nyújthassa (ez egyébként a többi alpesi EU-tagállamra is jellemző), az fel sem merül, hogy EU-tagként ők csak a hegyeket biztosítják, amelyen a többi tagállam állampolgárai szabadon vállalkozhatnak.

Síoktatói végzettségek Ausztriában

Ausztria szövetségi állam, ahol az egyes tartományok meglehetős önállóságot élveznek. Ennek megfelelően háromféle síoktató létezik:

• Egyesületekben, klubokban dolgozó, társadalmi munkás síoktató (Lehrwart). Velük a továbbiakban nem foglalkozunk, a problémák szempontjából nekik nincs jelentőségük.
• Tartományi síoktató (Landesschilehrer).
• Állami síoktató (Diplomschilehrer vagy staatlich geprüfter Schilehrer)

A tartományi síoktatók képzését az adott tartomány síoktatószövetsége végzi (kivétel Bécs tartomány, ahol egy holland-osztrák cég – a Snowsports Academy – is megérezte az üzleti lehetőséget, és kiszervezte magának „gebinbe” a képzést. Ezek a végzettségek elsősorban az adott tartományban érvényesek, tehát ha egy Steiermarkban végzett oktató Tirolban szeretne dolgozni, ott honosíttatnia kell a végzettségét vagy vándorló oktatóként három héttel korábban be kell jelentkeznie. A képesítés szintje a nemzetközi átlagnak felel meg (ezt lényegében az ISIA nemzetközi síoktatószövetség ún. minimumstandard szabálya írja le; ilyen a magyar síoktató*** is).

Az állami síoktató rendkívül magas képesítés, lényegében az egész világon bárhol kérdés nélkül elfogadják.

Használják még az Anwärter síoktatói elnevezést is, ez azonban nem takar valós képesítést. A síoktatás területét szabályozó síiskolai törvényekből (Schischulgesetz) kiderül, ez valójában csak egy lehetőség arra, hogy egy tartományi síoktató a képzés első fertályában elkezdhessen gyakornokként dolgozni (ahogy ezt az újabb keletű neve is sugallja: Praktikant). Persze nagyon sokan ezután már nem tanulnak tovább, mert a törvények nagy része nem tartalmaz semmilyen szankciót erre nézve, bár néhány tartományban ez a képesítés elveszthető. Persze – főleg a síoktatóképzésben nagy üzletet látó cégek – nem is erőlködnek felvilágosítani a kuncsaftot arról, hogy belőle félkészterméket fognak képezni.

A képzésükben is félkésztermékek, ugyanis alapvetően az alapiskolára koncentrált képzést kapnak. Nagy elvárások nincsenek velük szemben sem sítudásban, sem szakmailag. A tapasztalatok szerint lényegesen könnyebb erre a szintre eljutni, mint pl. Magyarországon megszerezni az első szintű (síoktató*) képesítést, és az Anwärter oktatók felhasználhatósága is sokkal korlátozottabb a síiskolákban.

Miből mennyi - unalmas statisztikák

Az ÖSSV (az osztrák síiskolák szövetsége) honlapjának tanulsága szerint főszezonban 12.500 vagy 15.000 síoktató dolgozik 525 síiskolában (attól függ, hogy a honlap melyik oldalát olvassuk…). Ennek némileg ellentmond, ha a salzburgi szövetség sajtótájékoztatójáról olvasunk, miszerint Salzburg tartományban telente 6000 síoktató dolgozik, hiszen kicsit valószerűtlen, hogy csak itt dolgozna az összes fele. Inkább az a valószínű, hogy a gyakornokokat hol beleszámolják, hol pedig kifelejtik a síoktatók közül.

Az osztrák sísport hátterét a kb. 140.000 igazolt versenyző biztosítja. Feltételezhetően ebben a számban az aktív versenyzők vannak benne. Ebből kiindulva a síoktatóként aktív 20-50 év közötti korosztályban kb. 300.000 és 500.000 közé tehető a versenyzői múlttal rendelkező síelők száma (ez nagyságrendileg összemérhető az összes magyar síelő 5-700.000-es populációjával).

A ’70-es évekig érvényben voltak olyan jogszabályok, amelyek szerint egy síiskolában a síoktatók felének legalább állami diplomás síoktatónak kellett lenni (a többi vélhetően tartományi síoktató volt). Ebben az időszakban indult be a síbiznisz, hirtelen megnőtt az igény a síoktatás iránt, és ezért nagyon sok oktatóra lett szükség. A szabályozást felpuhították, hogy biztosítani lehessen a kellő mennyiségű munkaerőt. És persze a minőség védelme érdekében gondosan körülírták a bérezést is.

Így alakult ki az a helyzet, hogy egy gyakornok havonta kb. 2000 € költséget jelent egy síiskolának, egy tartományi síoktató 3100 €-t, míg egy állami 3800-at. Átlagos kihasználtság mellett, ha egy oktató napi 240 € bevételt hoz a síiskolának (már ha hoz ennyit), akkor egy állami síoktatón éppen semmi haszna nem volt a tulajdonosnak, míg egy gyakornokon keresett majdnem 100 €-t. 200 € bevétel esetén a diplomás síoktató már kb. 35 € veszteséget termel.

Az síoktatóképzés szakmai szemmel

Az alpesi országok szakmai (edző és oktató) képzésének mindig volt egy olyan sajátossága, amelyet nem szabad szem elől téveszteni: a mögöttük álló, gyakorlott, síelni tudó tömegekre építkeznek. A rendszerek felépítésénél abból indulnak ki, hogy a szakembert nem kell megtanítani síelni, hiszen az a múltja alapján már jól tud. A sok jó síelőből csak ki kell választani a szükséges mennyiséget, és őket kell kiképezni szakemberré. Jó példa erre Franciaország, ahol a felvételi része az az Euro-test, amellyel szemben más országok héroszi küzdelmet vívnak, mert versenyzői múlt nélkül reálisan nem teljesíthető. Ugyanez a teszt Ausztriában ugyan más szinten, de szintén része az állami síoktatóképzésnek (a tartományinak nem).

A kiválasztott jelöltekben olyan hatékony módszereket kell beléjük verni, amelyekkel alkalmasak lesznek a sígyárakban a tömegtermelésre. Gondolkozni, kreatívnak lenni legfeljebb a vendéggel való kommunikációban, a gyakorlatok variálásában kell lenni. A símozgások megértésében, a logikájukban viszont semmiképpen, mert akkor esetleg olyan következtetést vonnának le a végeken, amelyek kétségbe vonják a teljes rendszer alapjait.

Akik régebb óta figyelik az alpesi országok síoktatásának szakmai gerincét, már régóta sejtik, hogy valamikor a ’70-es években a mozgás logikáját felváltotta az üzlet logikája. Egyes vélemények szerint a carving sílécek már a ’80-as években készen álltak a bevetésre, csak a síoktató lobbi nyomása gátolta meg a piacra kerülésüket. Elsőre kicsit regényesnek tűnik a teória, de ha figyelembe vesszük a síoktatás piaci súlyát (egyes számítások szerint Európában kb 150.000 síoktató dolgozik), és összevetjük a carving sílécek történetéről tudható tényekkel, akkor még akár reális is lehet. És ezt egyértelműen árnyalja az is, hogy osztrák kollégáktól tudjuk, ebben az időszakban előírás volt nekik, hogy legfeljebb mit tanulhat meg a tanuló három vagy öt nap alatt. A túl gyors tanulás árt az üzletnek… Ekkortájt vált ketté a versenysport sítechnikája a síoktatásban tanított technikától. („Az amatőr síelő úgysem tudja megsíelni a helyeset, tanítsunk neki valami pótlékot.”).

Az osztrák központi gondolatmenetbe a 2000-es évek környékén újra betette a lábát a mozgás logikája, és egy darabig úgy tűnt, változik a világ. Na persze nem abban, hogy megtanították gondolkodni az oktatókat, de legalább a helyes gondolatmenetet kellett követniük szolgaian. Aztán pár éve visszatértek a boldog békeidők kerékvágásába, és a síelés hivatalos felépítése megint nélkülözi a felesleges biomechanikai és anatómai szempontokat, és újra más utat követ, mint a versenysport.

Tehát ez a rendszer arra épül, hogy a jól síelő jelölteknek hatékonyan megtanítanak egy meglehetősen merev oktatási módszert. Ez a módszer és az így képzett oktató ugyan arra nem alkalmas, hogy tanítványait a nekik lehetséges legmagasabb szintre eljuttassa, de arra igen, hogy a legtöbb tanítvány tanuljon valamit, érezze a változást. A megtanult mozgás jó eséllyel ugyan olyan zsákutca lesz, amelyből már igazán jól megtanulni síelni soha nem fog, de ezt legkevésbé pont a tanítvány tudja hozzáértés hiányában megítélni, viszont a legfőbb szempont a pillanatnyi elégedettség, ami biztosítva van.

Aki közelebbről ismeri az osztrák síoktatóképzéseket, külső szemlélőként nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon-e, időnként olyan groteszk jelenetek szemtanúja lehet. Vízszintesen, álló helyben vasalják a kanyarban alkalmazandó alaptartást, jóllehet így erők hiányában teljesen más izmok működnek. Olyan sítechnikákat alapoznak meg gyakorlatokkal és oktatási módszertannal, amelyek ugyan esztétikus tartást tesznek lehetővé, de alapvetően hibás síelést eredményeznek. Nem erőltetik túl az ok-okozati kapcsolatokat: pl. a videóelemzésnél nem a hiba okát keresik meg (pl. nem léptetik vissza a videót), hanem csak magára a hiba jelenségére fókuszálnak stb. Ha jelölt jó alaptudással érkezett, valószínűleg nem rontják el, de gyengébb sítudás esetén erre komoly esély van.

Összefoglalva: az így képzett „szakemberek” nem alkalmasak a klasszikus értelemben vett mozgástanításra, csak arra, hogy kísérjék a vendéget és a foglalkozásokon gyakorlatokat adjanak nekik. Kb. olyan a viszony egy jó szakember meg köztük, mint egy magyar szerszámkészítő meg egy kínai betanított munkás között.

A valós konfliktus

A fentiekből jól látszik, hogy teljesen értelmetlen az osztrák síoktatás problémáit a külföldiek nyakába varrni. Ezzel szemben a tények:

• A síoktatás boom-időszakában felduzzasztották a síiskolák létszámát, és lehetővé tették az alacsony részképzettségű síoktatók munkavállalását.
• Ezzel párhuzamosan felépítették azt a rendszert, amely a síiskolákat az alacsony képzettségű munkaerő alkalmazásában tették érdekelté.

Az osztrák síoktatás két tényező miatt került válságba:

• A rendszert úgy építették fel, hogy legalább a tartományi síoktatói szintet mindenkinek el kellene érnie. Ez egyértelműen kiolvasható a síiskolai törvényekből, ahol más síoktatói képesítést nem ismernek el. Egyben azonban biztosították a munkavállalás lehetőségét részképzéssel is, és nem szankcionálták a tovább nem tanulást (mintha egy hallgató a tanárképzőről első év után elmehetne tanítani, és ha mégsem fejezi be az egyetemet, akkor sem történik semmi).
• A belépő szint feltételezte a biztos sítudást, ezt azonban nem vizsgálják. Az alsó szint alapfokú elemekkel foglalkozik, itt nincs is lehetőségük a sítudás érdemi ellenőrzésére, de nem is cél, hiszen akkor nem végeznének kellő számban a tanfolyamon. Mivel azonban a rendszer a jó sítudásra épült, nem tanítják meg síelni a résztvevőket, így a végzettek egy része nem nagyon tud síelni.

Ez egyébként nagyon szorosan összefügg az osztrák versenysport válságával is. Az edzőképzés is pont ilyen szellemtelen, a nagy méretre építkezik, és nem próbál meg gondolkodó szakembereket küldeni a végekre.

Összefoglalva

Nehéz lehet több tízezer fős szakmát irányítani, komplett rendszereket átalakítani. Sokkal könnyebb a felelősöket valahol máshol megtalálni. Márpedig ha az osztrák síszakma megmarad a mai nyomvonalon, nem sok jót jósolhatunk neki.

A bajaik alapvetően két tényből fakadnak:

• Létrehozták a saját távol-keleti betanított munkásaikat az alacsony szintű belépő képzésükkel, így házon belül teremtettek konkurenciát a magasabb képzettségű síoktatóiknak.
• A teljes síoktatási spektrumuk a képzettség szintjétől halálra van ítélve, ha nem térnek át a logika által működtetett tematikára a fegyelem által vezéreltről. A vendégek nem csak azért keresik a külföldi síoktatót, mert az magyarul vagy csehül beszél. A síelők megérzik, hogy az oktató megvizsgálja-e a mozgását, és arra kínál-e egy megoldást, vagy egy egyenprogramot próbál leerőszakolni a torkán (kivétel persze az alpesi nagyságot majmoló sznobok).

Te csak, házasodj (kicsit moroghatsz is közben)! És ne lepődj meg, ha eközben a helyi srácok már csak síliftnél és a tehenészetben találnak munkát, mert a külföldi síoktatók tényleg kiszorítják őket. De nem azért mert olcsóbbak, hanem mert lényegesen jobbak…

Források:
http://www.wirtschaftsblatt.at/home/oesterreich/unternehmen/salzburg/salzburgs-skilehrer-sorgen-sich-ueber-billigkonkurrenz-447615/index.do
http://derstandard.at/1289608202415/Spuren-im-Schnee-Billigkonkurrenz-bereitet-Salzburgs-Skilehrern-Sorgen
http://www.krone.at/Oesterreich/Illegale_Deutsche_aergern_Tiroler_Skischulen-Betreuer_ohne_Lizenz-Story-179577
http://kaernten.orf.at/stories/149319/
http://salzburg.orf.at/stories/484359/
http://www.skilehrer.at/skischulen.html
http://derstandard.at/1297819265606/Steiermark-Finanzkontrolle-Drittel-der-Skilehrer-nicht-gemeldet
http://kurier.at/wirtschaft/2062422.php
http://www.ski-instructor.at/index.php/staatlicher-unrentabel-.html

Valójában minden Leviben kezdődött, a férfi világkupa nyitányán. Sőt alighanem még korábban. Többeknek feltűnt ugyanis, hogy Jean-Babpiste Grange valami szemtelen hanyagsággal közlekedik a műlesikló pályákon. Ha visszakeresünk felvételeket az elmúlt pár évből, itt-ott valóban láthatjuk ezt a sífutó jellegű, diagonál karmunkát. A már említett világkupafutamon Leviben már többen is így síeltek, bár a mezőny nagyobb része még mindig folyamatosan magasan próbálta tartani a kezét, páros botozást használt.

A VB műlesiklás futamára már a nemzetközi élmezőny szinte teljes egészében megtanulta a leckét. Voltak ugyan néhányan, akik még a klasszikusnak számító mozgást próbálták alkalmazni, de úgy tűnik, ma már így nem lehet labdába rúgni. Mások pedig tanulgatják (pl. a jó öreg Imboden), de nehéz helyzetekben csak előjönnek a régi sztereotípiák.

Miben is áll az új stílus lényege? A felületes szemlélő azt veszi észre, hogy az eddig kötelezően magasan tartott kéz lesüllyedt. Vannak olyan versenyzők, akiknél az ívbelső kéz – persze helyzetfüggően – a térd alá és a test mögé kerül: emiatt lehet érezni a hasonlóságot a sífutók karmozgásához. Hogy ez nagy változás-e? Igen. Azonban tartok tőle, hogy az edzők jelentős része nagyon kemény szavakkal illeti a tanítványát, ha a keze a térde alá esik, netán hátulra kerül. És szinte biztos vagyok benne, hogy sokan még ma is komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a kezek magasan, a szem szintjében maradjanak. 

Javaslom, hogy az egyszerűsítés kedvéért nevezzük a klasszikus stílust zakatolósnak, a most uralkodóvá váltat pedig folyékonynak.

A zakatolós stílus idején azt tartották, hogy az él lassú, ezért az élváltáson gyorsan túl kell lenni, át kell ugratni a síket a következő kanyarba, ha lehet minél inkább az esésvonal közelébe (ez volt az egyik legnagyobb különbség a síoktatásban tanult sítechnikákhoz képest, ahol az élváltást is végigsíelték). Ennek érdekében a kikormányzás végén növelni kell a nyomást (alkalmanként meg is kell akasztani a sílécet), mert a felhúzott sí segít átreptetni a következő kanyarba. A felhúzás eszköze az izomtónus növelése, mégpedig a felsőtestben is. Az izomtónus növelése, illetve az ív végén kialakult hátsó helyzetből a középső helyzet visszanyerése érdekében kell fellendíteni a kikormányzás végén a karokat. Az élváltásban az ívkülső kezet (amely szíve szerint a bottűzés után már szeretne leesni) a síelő visszaemeli a szem magasságába. A bottűzés után (már amennyiben ezt megtaláljuk a versenyhelyzetekben) a kar természetes iránya az lenne, ha lefelé és hátrafelé mozdulna el. A versenyzésben használt zakatolós technikában viszont ehelyett a kezet újra előre lendítik a másik mellé. Ez a lendítés nem kapcsolódik a mozgás harmóniájába, hanem megakasztja azt. (Próbáljuk csak ki akár a szobában is: egy lendületben készítsük fel a karunkat a bottűzéshez, imitáljuk a bottűzést, majd után lendítsük fel a kezet előre. Ha jól megfigyeljük, a felsőtest egy pillanatra megtorpan, és hátralendül. Ez a versenyszerű dinamikában fokozottan jelentkezik.) Ez az oka annak, hogy a zakatolós stílusú versenyzők az ívek között újra ás újra komoly elrugaszkodásokkal, lendítésekkel kerülnek át a következő kanyarba. A lejtőirányú sebességük minden kanyar végén lelassul, majd a lendítéssel újra felgyorsul. Ugyanis a lendítés előre ható impulzust eredményez, de maga a lendítés megindítása először hátrafelé hat.

A megnövelt tónus, az erős felhúzás és a megakasztás hatására a síléc nem folytatja útját a kikormányzás végén futott pályáján, ezért a reptetés során rá is kell fogatni, hogy minél inkább az esésvonalhoz közeli helyzetben fogjon talajt. Ez viszont azzal jár, hogy a csípő kifelé, a síléc fölé lendül, ahelyett, hogy a legrövidebb úton a völgy, a következő kanyar középpontja felé indulna.

Fontos azonban tudni, hogy az új, folyékony stílus lényege nem a kezek mozgásában van, hanem a síelés alapjából, a biomechanikából következő logikában. 

A versenyzőnek az a célja, hogy a tömegközéppontja a leggyorsabban, a legrövidebb úton lejusson a pályán, miközben a  lécek megkerülik a kapukat. Ez lényegében megegyezik a fizika saját céljaival is, hiszen a gravitáció a legrövidebb úton húzná le a testet, míg a lécek geometriai kialakításukból kifolyólag (kör)íven szeretnének futni. Ennek a folyamatnak a kritikus pontja az élváltás, amikor a lécek keresztezik az esésvonalat. A megoldás egyszerű: hagyni kell a fizikát dolgozni. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy csak a feltétlenül szükséges izomtónusokat kell ekkor fenntartani. Mivel a kikormányzásban hatottak a legnagyobb erők a síelőre, ez a gyakorlatban az izomtónus oldását, ellazulást jelent. Ha így tesz a síelő, a tömegközéppont (kb. a csípő környéke) átesik a sílécek fölött, repül a következő kanyar középpontja felé. A lécek viszont folytatják megkezdett pályájukat, száguldanak oldalra. Ennek következtében fellép egy torzió (=elcsavarodás), hiszen a váll továbbra is inkább a völgy felé fog nézni (hiszen a felsőtest a tömegközépponttal arrafelé törekszik), miközben a csípő kénytelen kicsit elfordulni, hogy kövesse a sílécek irányát.

Szóban rém könnyűnek látszik. A valóság azért ennél jóval bonyolultabb. Hogy miért? Ennek a stílusnak a kulcsa az ellazulás. Márpedig mindig könnyebb valamit csinálni, mint valamit hagyni megtörténni. Az akarat hajlamos felülbírálni a passzivitást, márpedig itt erre lenne szükség. Ha végignézzük az idei VB felvételeit (vagy megfigyeljük Byggmark fenti képét), észrevehetjük, hogy ez a szakasz magában hordoz egy bizonyos kockázatot, hiszen a mozgás kiesik a vezérlés alól, és a versenyzőnek abban kell bíznia, hogy a megfelelő időzítéssel és a jó dinamikai pillanatban engedte szabadjára síző-síléc rendszert. És pontosan kell elővételeznie (anticipáció), mikorra kell visszaépítenie a tónusokat, hogy a megfelelő pillanatban már komoly hasizomtónussal alakítsa ki a terhelési helyzeteket, nehogy belső lábra kerüljön (a belső lábas helyzetet ugyanis a hasizom fogja megakadályozni). Tehát az élváltás viszonylag passzívan történik meg. A síelőnek a beavatkozási lehetősége – egy gerelyhajítóhoz hasonlóan – a kikormányzásban van, utána hagynia kell a történéseket.

A zakatolós stílusnál pont a  kikormányzás végén épül fel egy komoly tónus, aminek jele (és oka is – végrehajtási formától függően) a bottűzés után visszaemelt kéz. Ha az élváltás alatt tónus van a törzsben, a tömegközéppont nem a völgy felé indul el, hanem követni fogja sílécet (hiszen a síző-síléc rendszer impulzusa oldalirányú). Ha pedig a csípő együtt utazik a sível, nem tud akkora élszög kialakulni, mintha a völgy felé indulna. Viszont a következő kanyart mindenképpen be kell venni, ezért a síelő kénytelen az élváltásban ráfogatni a síre. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy a csípő kifelé utazik, közben pedig a térdek természetellenes pózban kénytelenek korrigálni a lécek útját (ez tipikus hibajelensége a rossz élváltásnak).

A VB-n azt is meg lehetett figyelni, hogy ma már nem az úttörő Grange a leglezserebb. Nekem úgy tűnt, hogy sokan azt szűrték le, hogy a folyékony stílus kulcskérdése a botozásban rejlik, és ezért néha már extrém módon kezelik ezt a részét a síelésnek, olyannyira, hogy az igazán jók már-már konzervatívnak tűnnek. Pedig az ördög – mint mindig – itt is a részletekben rejtőzik: nem a botozás a lényeg, hanem az élváltás, pontosabban a tónus megfelelő lazítása az élváltásban, és a passzív élváltás. A zakatolós stílus botozása ezt megakadályozza (mintegy blokádot képezve a test előtt a völgy felé), a sífutó karmozgás során a leeső kar pedig megnyitja az utat, és a test át tud esni a következő kanyar középpontja irányába.

Jól esik látni, hogy a fizika logikája milyen szépen megjelent a sítechnikába

(Ha a képek felett elidőzünk az egérrel, meglehet nézni az ott elrejtett magyarázatokat.)

Amikor meghallottam a hírekben, hogy elszakadt Benni Raich térde, valami szaftos esésre gondoltam. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban esésről szó sem volt. Egyszerűen annyi történt, hogy kialakította a térdszalag szakításának optimális helyzetét: erős térdhajlításban hátulterhelés közben adott egy csavaró feszítést a térdnek. Persze ez előbbi leírás egyáltalán nem sportszerű, hiszen Benni nem passzióból hozta létre ezt a helyzetet. Vélhetnénk, hogy egyszerűen ügyetlenkedett, vagy peches volt. Amikor végignéztem a futamot, már nyilvánvalóvá vált, hogy a térdsérülését a FIS-szabályok szerencsétlen együttállásának köszönheti. És csak a szerencsén múlt, hogy ő volt az egyetlen, aki rosszul járt.

A körülményekhez tudni kell, hogy a sérülés a csapatversenyen történt, amelyet parallel versenyben rendeznek meg, óriásműlesiklás-szerű pályán és szabályokkal. A pálya nem különösen meredek, a megszokott óriás pályához képest pedig kicsit szűkebbre tűzött. 

A FIS-szabályok a GS-léc esetében minimum 27 méteres sugarat írnak elő. Ez a sugár lényegesen hosszabb kanyarokat ad ki, mint amilyenek az itt tűzött pályán voltak. A versenyző két lehetőség közül választhat: megforgatja a sít vagy megpróbálja a lehető legnagyobb élszöget kialakítani. Az első megoldást rögtön elvethetjük, hiszen túl lassú. 

A sílécek által megsíelhető sugár összefügg az élszöggel: ha jobban élére döntjük a sílécet, jobban meg tud görbülni, rövidebb sugarú íven tud haladni. Csakhogy az élszög meg a fizika folytán összefüggésben van a sebességgel és a lejtőszöggel, és bizonyos határok között választható meg szabadon (ebben segít az, hogy az emberi testet lehet úgy gyűrögetni, hogy a súlypont akár a test körvonalain kívülre is kerülhet). A túl nagy élszög kikényszerítésének mellékhatása lehet például az, hogy túl sok testsúly kerül a belső lábra.

Ezen a versenyen meg is lehetett figyelni a túlzott élszög kikényszerítésének minden módozatát: erőltetett hokékat (=harántterpesz), túlzottan hajlított belső térdeket. Olyan mozgásokat, amelyeket egy haladó síelőkkel foglalkozó oktató haját tépve, vért verítékezve próbál meg kiirtani.

Ha ezek csak esztétikai kérdések lennének, eszembe sem jutna foglalkozni velük. Csakhogy az így kialakított élszög esetén a terhelés nem pontosan találja el az alátámasztást, hanem kialakul egy olyan erőhatás, amely csavaróan hat a testre, amelyet persze a jó síelők ekkora tempónál simán kontroll alatt tartanak. Mindaddig, amíg valami váratlan nem történik. De egy versenyre az a jellemző, hogy a versenyzők rendszerint a határon próbálnak meg síelni, és rendszeresen vannak izgalmas pillanatok. És akkor már nem sikerül a rossz irányú terhelést és a forgató erőhatást kezelni. Nem egyszer láthattuk, hogy a kikormányzó szakaszban egy pillanatra megakadt a rosszul terhelt belső sí, vagy/és forgással megrúgta a sí versenyzőt.

Pont ilyenkor van maximálisan hajlítva a térd, és amennyiben ráadásul ide kerül a terhelés nagyobb része, már akkora erőhatások érhetik, amire a természet nem készítette fel a térdszalagokat.

Tanulság? Egy ilyen tűzésű, lapos pályára nem lenne szabad túl hosszú sugarú sílécekkel engedni a versenyzőket, hiszen nem várható el tőlük, hogy a lassabb, forgatásos megoldást válasszák. Meggyőződésem, hogy ezen a pályán sokkal biztonságosabb lett volna szlalomsíket használni. És ami számomra még ijesztőbb volt, hogy a férfi óriásműlesiklás alsó, laposabb szakaszán ugyanezeket a kockázatos technikai megoldásokat lehetett látni. A meredek szakaszokon nincs baj a 27 m-es sílécekkel, de úgy tűnik a laposokon nem biztonságos eltűzött kapukat alkalmazni.

(tv.eurosport.hu/alpineskiing/world-championships/2010-2011/tv-videos_vid167583.shtml)

Tegnap persze elfelejtettem a sportot. Mentségemre szolgáljon, hogy be akartam fejezni két munkát, és olyannyira erre koncentráltam, hogy ez minden mást kivert a fejemből. Este tízkor, mikor eszembe jutott, meg már nem indultam el.

De minden jó, ha a vége jó: estére megkaptam az idei símet (Atomic SL11), és ez azt az ötletet adta, hogy ha már úgyis mennem kell Hintertuxra, akkor hasznossá téve az ott töltendő napokat, léceket fogok tesztelni.

Négy napot fogunk síelni, abból egyiken workshopot kell tartanom, így marad három nap próbálgatni. Sikerült leszervezni, hogy szombaton, Visegrádon, a síoktatók gyepsível összekötött évadnyitóján kapok még két tesztsít, és így minden napra lesz hasznos elfoglatság! 

Ráadásul pont akkor, amikor indulnék futni. Még az a szerencse, hogy bemelegedéssel szép lassan el is múlik.

Kimaradt a hétvége környéke, közbeszólt a szüret meg a sürgős munkák. De tegnap estére elkészültem a korrektúrák kijavításával, a kijavított könyv világraszülését a nyomtatómra és a kedvesemre bíztam, és elindultam újra sportolni.

Kellemesebb volt az előző alkalmaknál, megúsztam egyetlen sétaszakasszal a legmeredekebb részen. Ott viszont akármennyire is szégyenlem, muszáj volt megállni, egyszerűen annyira elfogyott a levegő, hogy már a kezdett elszürkülni a világ. Visszafelé viszont már elég simán ment a dolog, és ennek nagyon örülök.

Közben azt figyletem meg, hogy ahogy egyre nagyobb szükség van a levegőre és sűrűsödik a légvételem, egyre felületesebb lesz a légzés. Olyan érzés, mintha csak a tüdőm felső részét használnám. Ha tudatosan (alkalmasint erőszakoltan) lassabban, mélyebbre, egészen a gyomromig (na jó, pontosabban fogalmazva a rekeszig) veszem a levegőt, sokkal kevésbé fárasztó a futás. Persze sikerült felfedezni a spanyolviaszt: hiszen úszásból tanultuk is, hogy fáradtan, kapkodva a levegőt hamar elzöldül a laikus sportoló feje. Csakhogy nem a levegő vételével van a gond, hanem a kifújással. Ha nem skikerül kifújni az elhasznált levegőt, nincs hova beszívni a frisset... Tehát a mai tanulság: tudatosan odafigyelni a légzésemre!

igen kellemetlen futás közben (Красная Москва). Nem mintha egyébként csak erre vágynék naphosszat, de azért amikor az ember a tüdeje legutolsó hörgőjét is kihasználja a túlélés érdekében, akkor nagyon kemény hatású az oda bejutó Красная Москва-molekula.

Amikor kezd az ember kellően elfáradni, meg unja is a futást, hihetetlen megfigyelőképesség lesz rajta úrrá, és a gondolati világ olyan mélységeibe jut el, ahová egyébként csak komoly munkával, transzba kerülve juthat el. Persze jobb az ilyenkor felmerülő „bölcs” gondolatokkal csínján bánni, és tényleg „bölcsen” teszi az ember, ha vár másnapig a leírásukkal. De azért a fenti kitétel példakénti megfogalmazását nem éreztem a nagyon kínos kategóriában tartozónak, így mégiscsak idekerülhetett.

Ezek után már nyilvánvaló, hogy valamennyire javult az egészségi állapotom, így tegnap újra sikerült kicsit mozogni. Ezalkalommal egyedül, mert a gyerek nem volt kéznél. Mindenesetre most csak két sétálós szakasz került a programba, bár ezt akár annak is köszönhetem, egyedül futva talán más ritmusban és tempóval szedtem a lábamat. De végeredmény mégiscsak az, hogy kicsit kevésbé volt szörnyű a program.

Közben pedig arra jöttem rá, hogy a sízésre való felkészülés, a futás nem csak azért fontos, mert fejleszti a keringési és légzőrendszert, az állóképességet stb, azaz mert fontos élettani hatásai vannak. Legalább ennyire fontos, hogy mint minden mozgás, ez is beépül az idegrendszerbe. Bizonyára ismerős az a pillanat, amikor felmerül az emberben a megállás gondolata, és onnét kezdve rohamosan tolakszik előre. Megfigyelhető, hogy ha ilyenkor továbbfutunk, mozgásunk magabiztosabbá válik. Ha megállunk, a kudarc egy kis bizonytalanságot épít ki az idegrendszerben. Nochdazu, ugyanez a mechanizmus zajlik le, ha otthon a nagyszobában némi lelkiismeretfurdalással megmagyarázzuk magunknak, miért is nem megyünk el futni.

Ezek a mikroméretű siker–kudarc, magabiztosság–bizonytalanság párosok befolyásolni fogják a legtöbb mozgásunkat. Ennek az az oka, hogy mozgásvezérlés legelső szakaszába avatkoznak be, ahol az egyes mozdulatokról szóló döntések születnek meg. Ezek a kis beidegzések (bizonytalanságok) a mozgás megindításakor okoznak ritmushibákat, késéseket, illetve a szükségesnél kisebb izomfeszüléseket.

Oppá, kicsit elszaladt a ló a szakma irányába, bocs...!

P.S.: Ez az egész endorfin-duma a futással kapcsolatban szerintem színtiszta hazugság. Hogy függőség alakuljon ki bennem, meg pillanatnyilag egyenesen röhejesnek tűnik! Az egyetlen jó érzés futás közben, ha sikerül nem feladni, amikor már végünket járjuk... De azért folytatom, mert a tél egyre közeledik!

(o)

Becsszóra úgy készültem hétfőn, hogy megy tovább az edzésprogram. Csakhogy valamelyik, a családi körben éppen mostanában megfordult kórokozó gazdaszervezetnek éppen engem választott. Így legalább arra az időre prolongálni vagyok kénytelen az intenzívebb fizikai tevékenységet, amíg a köhögés elmúlik.

Viszont volt jó is a tegnapban: volt annyi időm, hogy fel tudtam tenni a youtube-ra a Carving mindenkinek (sí)oktató DVD szinte teljes anyagát.

Pl. ezt is:

(o)

 Igazából az lett volna a leghelyesebb, ha ezt az epizódot kihagytam volna. Jobb, ha hallgat az ember az ilyen dolgokról. De ha már megígértem, kénytelen vagyok beszámolni, mert még jobban szégyellném magam.

A légnadrág és a Riapcsok óta tudjuk, hogy könnyebb, ha keresünk egy társat. Én a fiam mellett döntöttem, így mégis családban marad.

Egyébként szombaton simán el is felejtettem az egész futás dolgot. Csak késő délután. amikor felálltam a számítógép mellől egy pillantra és valaki erősen beleszúrt egy tőrkést a sípcsontomba, a négyfejű combizom tapadásába (tuberositas tibiae), akkor jutott eszembe, hogy futni kellene menni.

Sajnos a fiam nagyon segítőkész volt, így nem lehetett kibújni a kötelesség alól... A környéken egy centiméter vízszintes sincs, így úgy döntöttem, felfelé indulunk el, hogy legalább a vége könnyebb legyen.

Egy hosszabb kihagyás után mindig rettenetes újra futni, de ez azért minden várakozásomat alulmúlta. Egy kilométer enyhe emelkedő után már a halálomon voltam. Kész szerencse, hogy a gyerek sportban művelt, így csak helyeselt, amikor mondtam, hogy már bemelegedtünk, ideje kicsit gimnasztikázni, nyújtani.

De sajnos később sem lett jobb. Végül a két kilométeres felfelét három (a fiam szerint négy - lehet találgatni, kinek van igaza) sétával teljesítettük, és elmondhatatlanul kellemetlen volt. Persze csak magamnak köszönhetem, ha csak sétálni elmentem volna minden másnap, jobb lett volna.

Lassan el kellene dönteni, hogy végtelenül szégyenkeznem kell-e, mert többször sétálni voltam kénytelen, vagy egy HŐS vagyok, mert mégis újra és újra továbbfutottam. Sőt visszafelé, a lejtős két kilométert megállás nélkül lenyomtam valahogy. Hosszú töprengés után arra jutottam, hogy ez azért távol áll a hősiességtől... 

(o)

Pedig az augusztus olyan ártatlanul folyt át a szeptemberbe. Az agyondolgozott nyár után végre jött pár nap igazi nyaralás a Balatonon, aztán újra a rohanás itthon.