Az ezredforduló környékén Mölltalon volt az éves továbbképzés, az ún. koordinációs tábor. Nagyon szerettem ezeket a háromnapos síeléseket. Nem mintha annyira sokat tanultunk volna, sokkal inkább azért, mert egy csomó jó síelővel síelhettünk együtt, márpedig az igencsak jó. Ilyenkor 30-40 egyenruhás lepte el a gleccsert, reggelente igyekeztünk korán felmenni, hogy tízig még síeljünk egy jót. Ekkortájt jelentek meg a carving lécek, mi is 9.11-es Atomic funcarving lécekkel toltuk a bodycarvingot (egyenesen a feltalálójától tanultuk meg), benne voltunk a kemény magban, jól haladtunk a guruvá való válás útján.

Első nap fél tízkor pedig beütött a ménkű. Egy jól meghúzott, keményen lefektetett kanyarban esésvonal körül váratlanul elment a tapadás, kicsúszott a léc, és odavertem a magam. Eleve közel voltam a földhöz, annyira közel, hogy gyakorlatilag a reakcióidő esélye nélkül kerültem talajra. Esélyem sem volt már korrigálni menteni. Azóta tudom, hogy a vállficam nem leányálom. Pár próbálkozás után kora délutánra már a helyén volt a vállízület, így a délutáni foglalkozást még a felénél elcsíphettük, de ez a három nap azért nem lett felhőtlen.

Utána az itthoni gyógytorna sem volt az, de fontos dolgokat tanultam meg belőle, olyasmit, ami előtte sem az egyetemen, sem utána a pályán eltöltött évek során sem csapódott le lényeges tapasztalatként. Sőt akkor is csak feltűnt, de szégyenszemre csak évekkel később ment át fontos szempontként a gyakorlatba.

A vállízület mozgatása közben hajlított könyökkel, vízszintes alkarral kellett a felkaromat felemelnem (mint amikor egy madarat parodizálunk). 
– Csak a karodat emeld, a válladat ne mozdítsd! – hangzott rendszeresen az instrukció. Fel lehet emelni a felkart a váll mozdítása nélkül is, de ösztönösen vele együtt felhúzzuk a vállunkat is.

Elsőre nincs nagy különbség, sem nézve sem csinálva. De egy vállficamos viszont pontosan meg tudja mondani, hogy klasszisok választják el egymástól a kettőt. A váll felemelésével könnyű emelni a felkart, a váll stabilan tartásával elsőre szinte lehetetlen, és később is fájdalmas. Ránézésre nagyjából ugyanazokat az izmokat nevesítenénk a gyakorlat közben, és valószínűleg a nagy izomcsoportok szempontjából nem is tévednénk nagyot. Különbség azonban mégis van, ha nem is látványos. És ez a legnagyobb tanulság: ebben az esetben a lehetetlen és a lehetséges közötti különbséget néhány kis izomcsoport kis izommunkája dönti el, kívülről alig látható módon.

Hajlamosak vagyunk a jól látható, könnyen megfigyelhető dolgokra, a látványra koncentrálni. Pedig a látványos elemek könnyen félrevezetők lehetnek. A bűvészek, a zsebtolvajok és a szélhámosok is erre építenek: elhisszük, amit a szemünk el akar hitetni. 

Egymásra nagyon hasonlító mozgásokat nagyon különböző mozgásokkal is el lehet végezni. Ha csak felületesen, a képre koncentrálva nézzük, ki fogunk választani egy megoldást, és azzal próbáljuk utánozni a mintát. És közben lehet, hogy teljesen mást csinálunk. A látvány valójában csak egy ötletet jelent, a tényleges izommunkát az dönti el, hogy milyen mozgásélményeink vannak, az agyunk melyik megoldást részesíti előnyben.

Ha bizonyos izmaink gyengék; ha valamink fáj; ha van egy korábban tanult, hasonló mozgásunk, akkor ez mind befolyásolni fogja a végeredményt. Ha úgy állnak össze a dolgok, akkor a jó mozgás születik meg, de az is lehet, hogy külsőleg hasonlítani fog az eredmény a mintára, de más izmok és más szerkezetben mozognak benne.

Akkor jön a baj, ha tovább akarunk lépni, és egy másik mozdulatot akarunk megtanulni erre alapozva. Mert ekkor már nem érünk semmit sem a hasonló látvánnyal. Az eltérő működés miatt egyre jobban eltérünk a céltól. Sokszor egy mozgás megtanulásában a kudarcot sokkal később szenvedjük el, mint amikor a hibás mozdulat bekerült a rendszerbe. Csakhogy az elején a hiba még annyira kicsi volt, hogy nem vettük észre, pedig akkor még viszonylag könnyen meg lehetett volna tanulni jól is a mozdulatot.

Az élet minden területéről hozhatnánk példákat a vitorlázástól az autóvezetésig, de inkább a síelésnél maradunk, erre tökéletes példa a hóeke(ív). Többnyire a leglátványosabb jellemzői ragadják meg az ember figyelmét: a lécek csőre közel van, a végük távolabb. Sokan ráadásul még ki is hajolnak közben. 

Ebből egyértelműen következik, hogy ha hóekében akar valaki kanyarodni, szétnyomja a lécek sarkát és kihajol az ívkülső síléc fölé. És pont ez az a mozgásforma, amelyik garantáltan hibás lesz.

Amióta használják a hóekét, sokféle módon próbálták leírni azt, hogyan kell csinálni. A legtöbb magyarázatban az az alapgond, hogy nem abból indultak ki, mitől kanyarodik el a síléc.

Még ma is hallani, hogy ha balra akarunk kanyarodni, a jobb lábbal hóekehelyzetbe kell forgatni a sílécet, majd rá kell terhelni, és akkor elkanyarodik. Az a szomorú hírem van, hogy ettől nem kanyarodik el. Ha valahogy sikerül a jobb lécet eközben élére állítani, akkor valami nagyon hosszú kanyarban egy kicsit elindulunk balra, de ezt nem egy kezdő fogja megcsinálni, vagy ha ő véletlenül így tesz, hamar össze is csinálja magát félelmében. Nincs ugyanis olyan ok, amitől egy hóekében csúszó lécnek el kellene kanyarodnia, ha ráterhelnek. Ráadásul a síelésben nem úgy kell terhelni a sílécet, hogy a nagy tömegű fenekünket fölé visszük.

Magyarázat szakembereknek, nyugodtan átugorható!

A hóekecsúszásban a két láb között a terhelés nagyjából egyenletesen oszlik meg. Kis játékra van lehetőségünk, de csak az egyensúly megtartásán belül. Ebben a legnagyobb terhelésbeli különbséget akkor érhetjük el, ha a fenekünket visszük a jobb lábunk fölé, ekkor viszont csökken az élezés, így a léc kevésbé lesz hajlamos kanyarodni. Ha felsőtestünkkel hajolunk ki, akkor növekszik az élszög, de mivel ezzel együtt a fenekünk befelé - a bal lábunk felé - mozdul, elenyésző lesz a terhelésbeli különbség. Arról nem beszélve, hogy az így kialakítható élszög még akkor is minimális, ha lemegyünk spárgába, a gravitációs terhelés meg nagyon kicsi az elkanyarodáshoz.

A hóekeívben a hóeke csak a látszat, az átverés, a bűvésztrükk. Ha ezt akarjuk utánozni, biztosan lyukra futunk. Az igazán fontos, lényegi mozgások a törzsizmokban, a csípő környékén és a láb hajlítóiban történnek. Alig látható izomfeszüléseket kell keresni. A hóeke csak ezeknek mintegy a mellékhatásaként jön létre. Nem a látványt kell tehát másolnunk, hanem a történéseket, a szándékot. Nem az elkanyarodás a lényeg, hanem azoknak az izomfeszüléseknek a megtalálása, amelyek hatására a hóekehelyzet létrejön és elkanyarodunk. 

Magyarázat szakembereknek, nyugodtan átugorható!

Ez lényegében a forgatás, de a forgatás nem a léc elforgatását jelenti. Ezt is könnyű belátni, elegendő arra gondolni, hogy az élén álló sílécet képtelenség a középpontja körül elfordítani. A végét ki lehet nyomni (csúsztatni), mert ezt megengedi az él, de az elejét az él ellenében be kellene nyomni a hó alá, márpedig ez egy tömörebb pályán képtelenség. A forgatás sokkal inkább egy műszó, amely arra utal, hogy a síelő az élen vezetett sikláshoz képest aktív közreműködéssel szűkebb sugáron fordul (=forgat).

 A síelés tele van hasonló bűvésztrükkökkel, egyszerűen azért, mert egészében rendkívül látványos. A látvány azonban szinte mindig már csak következménye valami korábbi és egyszerűbb mozdulatnak. Amikor a látványt észleljük, addig a lényegi történésen már túl vagyunk.

A trükköket és a csalást fel lehet fedezni, de igazából ehhez kell az oktató. Hogy megmutassa azt a pillanatot, amikor a bűvész éppen csal.

A cikk eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/nezzek-kezemet-mert-csalok.html

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.