Ráadásul pont akkor, amikor indulnék futni. Még az a szerencse, hogy bemelegedéssel szép lassan el is múlik.

Kimaradt a hétvége környéke, közbeszólt a szüret meg a sürgős munkák. De tegnap estére elkészültem a korrektúrák kijavításával, a kijavított könyv világraszülését a nyomtatómra és a kedvesemre bíztam, és elindultam újra sportolni.

Kellemesebb volt az előző alkalmaknál, megúsztam egyetlen sétaszakasszal a legmeredekebb részen. Ott viszont akármennyire is szégyenlem, muszáj volt megállni, egyszerűen annyira elfogyott a levegő, hogy már a kezdett elszürkülni a világ. Visszafelé viszont már elég simán ment a dolog, és ennek nagyon örülök.

Közben azt figyletem meg, hogy ahogy egyre nagyobb szükség van a levegőre és sűrűsödik a légvételem, egyre felületesebb lesz a légzés. Olyan érzés, mintha csak a tüdőm felső részét használnám. Ha tudatosan (alkalmasint erőszakoltan) lassabban, mélyebbre, egészen a gyomromig (na jó, pontosabban fogalmazva a rekeszig) veszem a levegőt, sokkal kevésbé fárasztó a futás. Persze sikerült felfedezni a spanyolviaszt: hiszen úszásból tanultuk is, hogy fáradtan, kapkodva a levegőt hamar elzöldül a laikus sportoló feje. Csakhogy nem a levegő vételével van a gond, hanem a kifújással. Ha nem skikerül kifújni az elhasznált levegőt, nincs hova beszívni a frisset... Tehát a mai tanulság: tudatosan odafigyelni a légzésemre!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.