A reggeli felénél Réka megszomjazik, ezért iszik egy kortyot a macis bögréből. Közben persze megnézi és kommentálja a bögre oldalán látható eseményeket, ahol valamilyen - a felnőttek által át nem látható okból - a maci mellett a Télapó is szerepel (szerintem ugyan Mikulás, de mindjárt kiderül, hogy miért is fontos a Télapó megnevezés).

Amint észrevette a Télapót, azonnal szóvá is tette az ottlétét, és szinte abban a pillanatban felpattant, otthagyta a mazsis kukoricapelyhet és elrohant a notebookomhoz „Bogyó-ba-boca” kiabálással. Gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy a youtube-on Bogyó és Babóca rajzfilmeket akar nézni. Pontosabban nem akármelyik epizódot, hanem a télapósat. 

A bögrén felfedezett rajz ingerületbe hozta az agyában a Télapót őrző idegsejteket, és az általuk vert tam-tam átragadt a Mikulással asszociált egyéb fogalmakra is, így persze bekapcsolódott a közös táncba Bogyó és Babóca is, hiszen a rajzfilm egyik epizódjában szerepel a Télapó is. Megszületett a mindent elsöprő motiváció, azaz meg kell nézni az adott részt.

Már vagy két hete lejegyeztem a fenti kis történetet, mert éreztem, hogy erős kapcsolódási pontjai vannak a mozgástanuláshoz. Éppen csak a megfelelő fonalat nem találtam meg. Márpedig könnyed, logikus vonalvezetés híján jó eséllyel csak valami erőltetett párhuzam kerülhet a papírra. Így tehát hagytam pihenni ezt a gondolatot, hátha később kialakul.

De ha egy gondolatmenet kellően erős, kiverekszi magának a megszületés útját. Szombaton esküvőn voltam, ahol összefutottam egy barátunkkal, aki pont egy éve törte rommá magát motorral. Elmesélte az emlékeit az eseményről, amelynek az egyik részletéből visszaköszönt Réka télapós-bogyóésbabócás története, síelős kapcsolódási pontokkal.

Elbeszélése szerint az ütközés végén már a hátán csúszott, amikor az ugrott be neki, hogy a gleccseren csúszik egy esés után, és bele kell vágni a sícipő sarkát a hóba, hogy lassítsa magát.

Nem mellékes körülmény, hogy egy olyan sportolóról van szó, aki világéletében kockázatos dolgokat csinált, és velem egykorú, nem a huszonévesek közé tartozik. Viszonylag későn, majdnem felnőtt fejjel vetette bele magát komolyabban a síelés világába.

Vajon ebben a helyzetben miért pont a síelés reflexei ugrottak be? A legkülönbözőbb esésekkel kapcsolatban biztosan bőséges tapasztalatokat szerzett jóval azelőtt, hogy megtanult síelni. Jól ismerjük, mélyen beépült a személyiségébe az adrenalin nyomása, a vészhelyzetek hidegvérű megoldása, méghozzá bőven a síelés előtti időszakban. Mégis a sokk és a kiélezett - nyugodtan mondatjuk, hogy életveszélyes - helyzet a síelést hozták elő a raktárból. Mi lehet ennek az oka?

Tevékenységeink nagyon ritkán léteznek önmagukban. Amint az agyunk elkezd feldolgozni egy érzést, az emlékeink, tapasztalataink kapcsolati hálójában értelmezi azt, azok az idegsejtek is ingerületbe jönnek, amelyeknek kapcsolata van az adott élménnyel.

Amikor ő a hátán csúszott az út szélén, az aktuális érzésekhez nem a gyerekkora óta átélt extrém kalandok álltak a legközelebb, bár valószínűleg azok során is átélt kisebb-nagyobb bukásokat, baleseteket. Sem egy kerékpáros vagy autós baleset, a jetskivel történt bukás után nem sodródik viszonylag hosszú ideig az ember teste, az erősebb benyomást pl. a becsapódás vagy a repülés jelenti. A hosszú sodródás leggyakrabban a síelésben fordult elő az életében, így az út szélén sodródva ennek az emléknek az idegsejtjei vibráltak a legerősebben. Majd egy újabb áttételként beindultak azok a reflexek, amelyek a sípályán meg szokták oldani a helyzetet. Innentől kezdve már ezekben a másodpercekben háttérbe szorult a konkrét helyzet, az idegrendszer felépített egy modellt, és annak a kereteiben dolgozott tovább.

Érzékelésünk, tevékenységeink, tetteink nem léteznek önmagukban. Mindegyiknek vannak előzményei, körülményei és következményei. Az egyik tett egy másik jelenség hatására indul el, és végbemenetele újabb tetteket indikál. Minden cselekedetünk érzékelések és más cselekedetek láncolatában éli a hétköznapi életét.

És ha ezekkel a sajátosságokkal tisztában vagyunk, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy amikor egy mozgást tanítunk-tanulunk, megéri-e kiszakítani a természetes közegéből. Bármilyen kanyarról is van szó, a kikormányzást az élváltás és bekormányzás mozdulatai építik fel, az élváltás pedig a kikormányzás izomfeszüléseiből és érzéseiből építkezik.

Ráadásul a síelés mozdulatai nem csak idegrendszeri szempontból épülnek egymásra. A ránk ható erők és a saját izmaink ereje hasonlóképpen egymásba kapcsolódva alakítják a mozgásfázisokat. A mozdulatok így idegrendszerileg és fizikailag is egymásba kapcsolódnak.

Síoktatók számára alapismeretnek kellene lennie, hogy a hibák soha nem ott történnek, ahol megjelennek, hanem valami korábbi esemény hatására kis késéssel jelennek meg. Lényegében minden mozdulatról elmondható, hogy a valós történésük után válnak láthatóvá, a valós történés következményeként. Tehát lényegében a mozdulatoknak van egy látható szakasza, és van egy korábbi fázisa, amelyik nem tolakodik az előtérbe, de nélkülözhetetlen, és amelyiket mindenképpen figyelembe kell venni.

Ez a legnagyobb kockázata a síelésben az ún. parciális módszer nem kellően körültekintő alkalmazásának. Pl. a lendület a hegy felé gyakorlása lehet ilyen: ez tipikusan az események láncolatából kiszakított mozgás, a „detonátora” és a következménye is hiányzik. Úgy kell elkezdenünk, hogy nincs ott előtte az a mozdulat, ami a valós, életszerű síelés közben elindítja; valamint be kell fejezni a lendületet, amikor már indulna az őt követő mozdulat. Így az eleje az előzmények hiányában erőltetett lesz, a végét pedig el kell csalni, hogy ne induljon el a következő kanyar.

Oktatóként nagyon fontos ezzel tisztában lennünk. Ugyanis így elkerülhetjük, hogy kiherélt részmozdulatokat próbáljunk a tanítvány fejébe verni (na miért is nem akarja szerencsétlen megérteni...?). A mozdulatok nem önmagukban élnek, hanem olyan szándékok indítják el őket, amelyek néha valahol a gyomor környékén érezhetően erednek. Nélkülük a mozdulat nem az igazi, így tanítani is inkább úgy kell, hogy először kialakuljon az érzés a gyomorban.

Nem könnyű megtanulni mozdulatok helyett érzéseket tanítani, de megéri.

A cikk eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/mikulas-buvos-hatalma.html

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.