Amikor meghallottam a hírekben, hogy elszakadt Benni Raich térde, valami szaftos esésre gondoltam. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban esésről szó sem volt. Egyszerűen annyi történt, hogy kialakította a térdszalag szakításának optimális helyzetét: erős térdhajlításban hátulterhelés közben adott egy csavaró feszítést a térdnek. Persze ez előbbi leírás egyáltalán nem sportszerű, hiszen Benni nem passzióból hozta létre ezt a helyzetet. Vélhetnénk, hogy egyszerűen ügyetlenkedett, vagy peches volt. Amikor végignéztem a futamot, már nyilvánvalóvá vált, hogy a térdsérülését a FIS-szabályok szerencsétlen együttállásának köszönheti. És csak a szerencsén múlt, hogy ő volt az egyetlen, aki rosszul járt.

A körülményekhez tudni kell, hogy a sérülés a csapatversenyen történt, amelyet parallel versenyben rendeznek meg, óriásműlesiklás-szerű pályán és szabályokkal. A pálya nem különösen meredek, a megszokott óriás pályához képest pedig kicsit szűkebbre tűzött. 

A FIS-szabályok a GS-léc esetében minimum 27 méteres sugarat írnak elő. Ez a sugár lényegesen hosszabb kanyarokat ad ki, mint amilyenek az itt tűzött pályán voltak. A versenyző két lehetőség közül választhat: megforgatja a sít vagy megpróbálja a lehető legnagyobb élszöget kialakítani. Az első megoldást rögtön elvethetjük, hiszen túl lassú. 

A sílécek által megsíelhető sugár összefügg az élszöggel: ha jobban élére döntjük a sílécet, jobban meg tud görbülni, rövidebb sugarú íven tud haladni. Csakhogy az élszög meg a fizika folytán összefüggésben van a sebességgel és a lejtőszöggel, és bizonyos határok között választható meg szabadon (ebben segít az, hogy az emberi testet lehet úgy gyűrögetni, hogy a súlypont akár a test körvonalain kívülre is kerülhet). A túl nagy élszög kikényszerítésének mellékhatása lehet például az, hogy túl sok testsúly kerül a belső lábra.

Ezen a versenyen meg is lehetett figyelni a túlzott élszög kikényszerítésének minden módozatát: erőltetett hokékat (=harántterpesz), túlzottan hajlított belső térdeket. Olyan mozgásokat, amelyeket egy haladó síelőkkel foglalkozó oktató haját tépve, vért verítékezve próbál meg kiirtani.

Ha ezek csak esztétikai kérdések lennének, eszembe sem jutna foglalkozni velük. Csakhogy az így kialakított élszög esetén a terhelés nem pontosan találja el az alátámasztást, hanem kialakul egy olyan erőhatás, amely csavaróan hat a testre, amelyet persze a jó síelők ekkora tempónál simán kontroll alatt tartanak. Mindaddig, amíg valami váratlan nem történik. De egy versenyre az a jellemző, hogy a versenyzők rendszerint a határon próbálnak meg síelni, és rendszeresen vannak izgalmas pillanatok. És akkor már nem sikerül a rossz irányú terhelést és a forgató erőhatást kezelni. Nem egyszer láthattuk, hogy a kikormányzó szakaszban egy pillanatra megakadt a rosszul terhelt belső sí, vagy/és forgással megrúgta a sí versenyzőt.

Pont ilyenkor van maximálisan hajlítva a térd, és amennyiben ráadásul ide kerül a terhelés nagyobb része, már akkora erőhatások érhetik, amire a természet nem készítette fel a térdszalagokat.

Tanulság? Egy ilyen tűzésű, lapos pályára nem lenne szabad túl hosszú sugarú sílécekkel engedni a versenyzőket, hiszen nem várható el tőlük, hogy a lassabb, forgatásos megoldást válasszák. Meggyőződésem, hogy ezen a pályán sokkal biztonságosabb lett volna szlalomsíket használni. És ami számomra még ijesztőbb volt, hogy a férfi óriásműlesiklás alsó, laposabb szakaszán ugyanezeket a kockázatos technikai megoldásokat lehetett látni. A meredek szakaszokon nincs baj a 27 m-es sílécekkel, de úgy tűnik a laposokon nem biztonságos eltűzött kapukat alkalmazni.

(tv.eurosport.hu/alpineskiing/world-championships/2010-2011/tv-videos_vid167583.shtml)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.