Réka áll a szoba közepén és torkaszakadtából üvölt. Szó sincs valami óriási tragédiáról, legalábbis a körülötte álló felnőttek szempontjából. Más kérdés, hogy ő mit gondol ugyanerről. Számára sorsdöntő katasztrófa, hogy nem mehet játszani a fürdőszobaszőnyegre, mert valaki éppen használja a wc-t.

Amikor megszületik egy tevékenység ötlete, az valójában azt jelenti, hogy néhány idegsejt ingerületbe jön az agyunkban. Aztán ha újabb idegsejtek kapcsolódnak be a forrongásba, akkor egy idő után kialakulhat egy kellően erős mintázat, és a cselekvés létrejön. A folyamat azonban akár érdektelenségbe is fulladhat, vagy másik idegsejtek kifejezetten ellene dolgozva meggátolhatják a továbbterjedést.

Amikor megszületünk, az idegrendszerünkre főleg a serkentések a jellemzők, majd a tapasztalatok alapján egyre több gátlás alakul ki. Ha nagyon egyszerűsíteni akarunk, azt mondhatjuk, hogy amikor valamit tenni akarunk, akkor a serkentések dominálnak, és amikor ellenőrzésünk alá vonjuk a tetteinket, nem tesszük meg őket vagy másként cselekszünk, akkor pedig a gátlások. A neveléssel, a tanítással többek között a serkentések és a gátlások rendszerébe avatkozunk bele.

A gátlások és a serkentések igazából csak a tevékenység szemszögéből nézve különböznek, „műszakilag” azonban mindegyik az idegsejtek csoportjainak, mintázatainak aktivitását jelentik, amelyek küzdenek egymással az elsőbbségért. Amelyik erősebb, az győz.

Kis gyerekkel nem egyszerű a szülő feladata színházban, templomban, ünnepségen és egyéb kultúrhelyeken. Amikor a megfelelő agyi mintázat vibrálni kezd, akkor a gyerek meg szeretné tenni, amire késztetést érez, nemigen törődik a körülményekkel. Az áhitatban részt vevő tömeg elvárásainak való megfeleléshez több gátlásra lenne szükség.

Amikor - a többieket a gyerek produkciójánál sokkal jobban megzavarva - elkezdjük csitítani, akkor ezeket a társadalmi együttélés szempontjából nélkülözhetetlen gátlásokat építgetjük ki. A serkentések és a gátlások egyensúlya azonban nem valami gépies folyamat. Egy adott helyzet serkentéseinek kordában tartására sokféle módon épülhetnek ki gátlások. Amikor a szóban forgó kétéves mindenáron hangos sikongatással akar felmászni egy pad tetejére, hogy ott dobogjon a lábával, akkor többféle ritmusban, hangszínnel és mondanivalóval szólhatunk neki. A pár másodperc eltéréssel, más érzelmi töltettel és más mondanivalóval elhangzott fegyelmezések más-más hatást fognak elérni. Ha érezzük gyermekünk rezdüléseit, azt is megérezhetjük rajta, mikor van az alkalmas pillanat a megfelelő szavakra és melyek azok.

Ha a megfelelő pillanatban és a jó hangnemben szólunk a gyerekhez, akkor sikerül a fegyelmezést jól beleilleszteni az éppen zajló idegrendszeri folyamatokba, és egészséges gátlás alakul ki valami olyasféle módon, hogy az ugrálásra és sikongatásra buzdító serkentést egy másik serkentés - a szülő intelmeinek való megfelelés - gátlásként blokkolja. A gyerek abbahagyja a sikongatást, és varázsütésre elcsendesedik, megnyugszik. Ha máskor ilyen helyzetbe keveredünk, akkor egyre nagyobb eséllyel lehet irányítani a magatartását. Általában ezt pedagógiai érzéknek hívják vagy azt mondják, hogy a szülőnek van érzéke a gyerekekhez.

Az is azonnali eredményhez vezethet, ha csak szigorúan rászólunk, anélkül, hogy elkapnánk a gyerek hullámhosszát, és némi érzelmi-akarati erőszakkal elérjük, hogy hagyja abba a rendbontást (ami persze csak a közönség szempontjából rendbontás, a gyerek szempontjából teljesen érthető és normális életfunkció). Csakhogy ilyenkor nagy esélye van annak, hogy egy olyan kontrolláló serkentést (gátlást) alakítunk ki, amelyik csak háttérbe tolja a pad tetején való dobogás szándékát, de nem fog a helyébe egy másik - kontrolláló - szándékot építeni. A gyerek a balhé elkerülésére egy percre elcsendesedik, de már azon dolgozik, hogy miként valósíthatná meg az eredeti szándékát amikor a szülő nem figyel.

A szándék és kimondott szavak nagyon fognak hasonlítani. A kétfajta fegyelmezés egészen hasonló lehet, de az eredmény nagyon más. Ha odafigyelünk a gyerekre és elkapjuk azt a pillanatot, amikor fogékony a szóra, a megfelelő hangnemmel csodákra vagyunk képesek. De ha úgy akarjuk megfegyelmezni, hogy csak azzal foglalkozunk, mihamarabb csendben legyen, és nem figyeljük meg és kapjuk el a megfelelő pillanatot, akkor az önfegyelem helyett a sunyiságot fogjuk megalapozni. A sunyiság ebben az értelemben nem feltétlenül jellemhiba, hanem az elvárásoknak való taktikus megfelelés.

A mozgásokban is vannak őszinte és sunyi szándékok. Az őszinte mozgás célszerű, a körülményekkel összhangban, offenzív motivációval történik. A sunyi mozgás óvatosan taktikázva a látszatot akarja megvalósítani. Az őszinte mozgásban a serkentések dominálnak, de mértékkel. A sunyi mozgást a gátlások uralják. Az őszinte mozgás a feladatot meg akarja oldani, a sunyi mozgás meg akarja úszni.

Ha síoktatóként nem hangolódunk rá a tanítvány akár másodpercenként változó rezdüléseire, nem azokra reagálva adjuk a feladatokat, hanem csak egy előre megírt forgatókönyvet követve tűzön-vízen át el akarjuk érni a célunkat, sokkal nagyobb a kockázata a sunyi mozgás kialakulásának. Az őszinte mozgást úgy lehet megtanítani, ha érezzük, hogy a tanítványunk éppen mire fogékony, és abba az irányba tereljük.

Ez vagy rendkívüli tehetséget és pedagógiai érzéket feltételez a síoktató részéről, vagy sok célirányos tanulást és tapasztalatot. Csak remélni tudom, hogy sok síoktató fog kellő energiát fektetni a saját tudásába ennek a megtanulásához.

A cikk eredetije: http://skiculture.hu/blog/onfegyelem-es-sunyisag.html

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.