Tizenéves koromban minden adandó alkalommal, amikor a tévében síverseny volt, meredten bámultam a készüléket. Halálra szurkoltam maga, hogy Stenmark most is megverje Steve és Phil Mahre-t vagy Bojan Krizajt. Szerencsére ez többnyire össze is jött neki. Maga volt a csoda a könnyed, elegáns mozgás, amelyik a többiekhez képest mindig végtelenül lassúnak tűnt. A futam végén persze mindig kiderült, hogy nemcsak engem sikerül megbűvölnie, hanem az időmérő technikát is, mert a végtelenül tetszetős, nyugodt síelés ellenére adott 1-2 másodpercet a többieknek.

Nem tudom, mikor váltam megszállottá a síelés tekintetében, de ekkoriban biztosan az voltam. Évente kétszer sikerült ekkoriban eljutnunk Szlovákiába, a többi időben fejben síeltem, álmodoztam, fényképeket nézegettem. És persze a versenyeket és Stenmarkot. A vágyakozás akkor igazán varázslatos, ha a cél mindig legalább egy kicsit elérhetetlen messzeségben marad. Hiába számítottam viszonylag jó síelőnek arrafelé, a stenmarki síelés szerencsére mindig bőven elérhetetlen messzeségben maradt.

Az egyik verseny közben az jutott eszembe, hogy bárcsak egyszer egy menetre érezném, amit Stenmark érez síelés közben. Akkor minden megváltozna a síelésemben.Nincsen már meg, hogy mi volt belső világom akkoriban síelés közben, de alighanem sok tekintetben a sötétben tapogatóztam. Amit csináltam az valamennyire működött ugyan, de nem jó, és azt sem tudtam, mi lenne a jó. Visszont ha egyszer érezném amit az etalon érez, egy csapásra beállna a rend a világba. Tudnám mit teszek rosszul, és mit kellene tennem. Valami olyasmire gondolhattam, mint Aldous Huxley tapija a Szép új világban. Agytranszplantáció.

Nem működött volna. Nem csak azért, mert ez Stenmark esetében súlyos következményekkel járt volna, és érte mégiscsak nagyobb kár lett volna. Hanem mert ez nem ilyen egyszerű. Az ő programja a Stenmark-számítógépen futott volna helyesen, az enyémen már nem. Az ő izmaira, testére volt szabva. Az ő mozgásélményei és tapasztalatai adták a hátterét. Az ő programja engem inkább félrevezetett volna, mintsem egy csapásra megoldotta volna a problémáimat.

De az ötlet mégsem volt teljes egészében kreténség. Jó ösztönnel éreztem rá a mozgástanulás titkára. A huszadik század ember a képek világában él, ma még sokkal inkább, mint a '80-as években. A mozgások látványa ragad meg minket. Amikor azt mondjuk, hogy úgy akarok síelni, mint Stenmark (Cuche, Hirscher, Ligety ...), akkor többnyire arra gondolunk, hogy a síelésünk nézzen ki úgy, mint az övék. És elkezdjük lemásolni a látványt. 

Bartus Miki mesélte, hogy amikor még nem lehetett nyugatra utazni és tévé sem volt, a síelők fényképeket néztek és azokról próbáltak meg új technikákat tanulni. Így születtek meg a fényképsíelők, akik gyönyörű, mintaszerű mozdulatokat tudtak, viszont a pályában estek-keltek. Nem különösebben meglepő: a pillanatnyi álló helyzetben nem ugyanazok az izmok működnek, mint menet közben, hiszen hiányoznak azok az erők, amelyek a mozgásból fakadnak.

De nem csak a fényképek alapján lehet lépre menni. Ha élőben vagy tévében nézzük mások mozgását, akkor is csak az eredményt látjuk. Az valós izommozgások már korábban megtörténhettek, a mozgás egy részét nem is aktív izomösszehúzódások hozzák létre, hanem korábbi események következményeiként jön létre. Ennek tipikus példája, hogy Magyarországon még a versenyzőknek is azt tanítják, hogy a jó élhelyzethez és a csípőszöghöz nyomják be a feneküket a kanyar közepe felé. (Például az a gyakorlattal iskolázva, amikor az ívbelső kezet előrenyújtják, az ívkülsővel meg meg kell érinteni a cípőt vagy a térdet). Mivel más izmokkal jön létre így a csípőszög, mint valójában kellene, a terheléseknek és az időzítéseknek össze-vissza eltévednek. A látvány hasonló lesz, az eredmény viszont tragikus.

Nem a minta látványához hasonlót kell megmutatnunk, hanem meg kell érteni, hogy mi hozhatta létre a mintát. Nem az általunk látott szerkezet az érdekes, hanem az azt működtető algoritmus, gondolatmenet. Hasonló látványt nagyon más algoritmussal is meg lehet csinálni, csak akkor az „ellopott” sítechnika bizonytalan lesz, tele lesz hibákkal, nem lehet rá építeni a továbblépést, és az így összehozott hibák akár fokozhatják is egymás hatásait. Jobb, ha erőt veszünk magunkon, és nem törődünk a látvánnyal, teljesen elfelejtjük mint célt. A mozgás gondolatmenetét kell megértenünk és felépítenünk. És érdekes módon ha így járunk el, a jó sítechnika mellé a látványt is megkapjuk bónuszként.

Nem a látványt kell másolnunk, hanem az érzést. Meg kell éreznünk, amit a mintaként tekintett ember érezhet. És ez az ami miatt mégsem volt rossz a gimnazista gyerek ötlete. Hogy műszakilag lehetetlen kivitelezni? Nem. Mivel szeretünk mindent bizonyítani, csak a '90-es évek neurológiai kutatásai óta tudjuk biztosan, hogy léteznek olyan idegrendszeri folyamatok, amelyek ezt lehetővé teszik. Persze azért a tudományos kutatások előtt is sejtettük és használtuk ezeket. Az empátiához megszólalásig hasonló módon vagyunk képesek beleélni magunkat mások mozgásába is. Van aki jobban, van aki kevésbé, de valamennyire szinte mindenki: ebben is az empátiára hasonlít. Úgy is nevezhetnénk ezt a képességet, hogy mozgásempátia. (Az érdeklődők kedvéért ezek az ún. tükörneuronok, amelyeket Rizzolatti és társai fedeztek fel a '90-es években.)

Akinek jobban működik ez a képessége, nagyon gyorsan lemásol mozgásokat. A többiek számára az oktatónak adhat segítséget. Amikor tanítunk valakit, akkor feladatokat és helyzeteket állítunk elő. Ha ezek a feladatok a kész mozgásformákat akarnak átadni, akkor nagyon jó eséllyel a látványt fogja másolni a tanítványunk: az előre megtervezett megoldást erőltetjük rá a tanítványra. Ezzel szemben az jó, ha feladatok és helyzetek érzéseket segítenek megtalálni a tanítvány számára, olyan érzéseket, amelyekre aztán ő fog válaszolni, és ebből a kölcsönhatásból alakul ki (találja meg) azt a megoldást, amelyik neki optimális. 

Nem a mozgást kell megtanítani, hanem a mozgás érzését kell megtalálni. Nem is tévedtem olyan nagyot Stenmark agyával kapcsolatban.

A cikk eredetije: http://www.skiculture.hu/blog/agytranszplantacio.html

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.