igen kellemetlen futás közben (Красная Москва). Nem mintha egyébként csak erre vágynék naphosszat, de azért amikor az ember a tüdeje legutolsó hörgőjét is kihasználja a túlélés érdekében, akkor nagyon kemény hatású az oda bejutó Красная Москва-molekula.

Amikor kezd az ember kellően elfáradni, meg unja is a futást, hihetetlen megfigyelőképesség lesz rajta úrrá, és a gondolati világ olyan mélységeibe jut el, ahová egyébként csak komoly munkával, transzba kerülve juthat el. Persze jobb az ilyenkor felmerülő „bölcs” gondolatokkal csínján bánni, és tényleg „bölcsen” teszi az ember, ha vár másnapig a leírásukkal. De azért a fenti kitétel példakénti megfogalmazását nem éreztem a nagyon kínos kategóriában tartozónak, így mégiscsak idekerülhetett.

Ezek után már nyilvánvaló, hogy valamennyire javult az egészségi állapotom, így tegnap újra sikerült kicsit mozogni. Ezalkalommal egyedül, mert a gyerek nem volt kéznél. Mindenesetre most csak két sétálós szakasz került a programba, bár ezt akár annak is köszönhetem, egyedül futva talán más ritmusban és tempóval szedtem a lábamat. De végeredmény mégiscsak az, hogy kicsit kevésbé volt szörnyű a program.

Közben pedig arra jöttem rá, hogy a sízésre való felkészülés, a futás nem csak azért fontos, mert fejleszti a keringési és légzőrendszert, az állóképességet stb, azaz mert fontos élettani hatásai vannak. Legalább ennyire fontos, hogy mint minden mozgás, ez is beépül az idegrendszerbe. Bizonyára ismerős az a pillanat, amikor felmerül az emberben a megállás gondolata, és onnét kezdve rohamosan tolakszik előre. Megfigyelhető, hogy ha ilyenkor továbbfutunk, mozgásunk magabiztosabbá válik. Ha megállunk, a kudarc egy kis bizonytalanságot épít ki az idegrendszerben. Nochdazu, ugyanez a mechanizmus zajlik le, ha otthon a nagyszobában némi lelkiismeretfurdalással megmagyarázzuk magunknak, miért is nem megyünk el futni.

Ezek a mikroméretű siker–kudarc, magabiztosság–bizonytalanság párosok befolyásolni fogják a legtöbb mozgásunkat. Ennek az az oka, hogy mozgásvezérlés legelső szakaszába avatkoznak be, ahol az egyes mozdulatokról szóló döntések születnek meg. Ezek a kis beidegzések (bizonytalanságok) a mozgás megindításakor okoznak ritmushibákat, késéseket, illetve a szükségesnél kisebb izomfeszüléseket.

Oppá, kicsit elszaladt a ló a szakma irányába, bocs...!

P.S.: Ez az egész endorfin-duma a futással kapcsolatban szerintem színtiszta hazugság. Hogy függőség alakuljon ki bennem, meg pillanatnyilag egyenesen röhejesnek tűnik! Az egyetlen jó érzés futás közben, ha sikerül nem feladni, amikor már végünket járjuk... De azért folytatom, mert a tél egyre közeledik!

(o)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.